Az Aconcagua(6963méter) megmászához jó adag szerencse kell és még nagyobb adag koka-levél

Mendozába egy whales-i mászó fickóval érkeztem, na jó annyira nem mászó. Rich egy lesérült rögbi játékos, aki a sérüléséből úgy épült fel, hogy nem kokainista lett, vagy valami gyerekcsapatot edzeget Dél-Whalesben, hanem megmászta a világ hét kontinensének legmagasabb csúcsát, plusz a déli és északi sarkot a világon elsőként hat hónap meg valamennyi nap alatt... Ebben a teljesítményben talán a legnagyobb szerintem az, hogy erre szponzort tudott találni. Mert aki kicsit is járatos ebben a világban,  az tudhatja, hogy egy Antarktisz expedíció alsó hangon 30 000 euro, a többiről nem is beszélve.

Antarktiszról az Aconcaguára

Tavaly épp az Antarktiszról jött ide az Aconcaguára, ahol találkoztunk, s ahol eldöntöttük, hogy aztán egy év múlva traverzáljunk (magyarul keresztezni) át a hegyen. A Cerro Aconcagua, a déli félteke és Amerika legmagasabb csúcsa Argentínában helyezkedik el, csak Ázsiában vannak magasabb csúcsok. Határai északon és keleten a Valle de las Vacas , nyugaton és délen a Valle de los Horcones Inferior. Nevének eredete nem teljesen tisztázott, valószínűleg az arauka Aconca-Hue vagy a kecsua Ackon Cahuak szóból jön, melyeknek jelentése „szikla őrszem” (wikipedia) Az Aconcagua magasságához a spéci légköri viszonyok miatt a helyiek is hozzáadnak 500 métert, ez nem azt jelenti, hogy 500 méterrel magasabb, hanem, hogy ha 6000 méteren vagy, az akklimatizációs (magassághoz való alkalmazkodás) szempontjából valójában 6500 méternek számít...

acoblog2.jpg

Mendoza egy iszonyú nagy argentin város a sivatag közepén, ami csak azért elviselhető, mert teleültették platánnal. Én erősen kétlem, hogy ez itt őshonos növény lenne, nem is illik egyáltalán ide, de árnyékot azért ad. Mendozában sok látnivaló nincsen, a legtöbb turista  a világ egyik legjobb bora miatt jön ide, ez a malbec. Tényleg nagyon jó, lehetetlen végigkóstolni az összes bodega kínálatát, de nekem pl a la idria nevű jött be  a legjobban. A helyiek szerint is minden mendozai alkoholista, ezen egyáltalán nem csodálkozom, ha a borok minőségét és árát összevetem. Bár az utóbbi három évben azért jelentősen drágult itt az élet, egy bife de chorizo-bor vacsoráért egy jobb helyen simán annyit kell fizetni, mint Magyarországon, sőt.


acoblog3.jpg

Mendozában a Vendimián, vagyis a borünnepen még a szökőkútból is bor folyik

A turisták másik, jelentősen kisebb része a hegyek miatt jön, és van egy erős közös halmaz, mint például én, aki hegyet is mászik és  a malbecért is rajong. (Nőnemű olvasóink kedvéért megjegyzem, hogy a malbecből nem csak bor létezik, hanem igen jó kozmetikumok is.)

Költséges túra

Itt Mendozában kell intézni a bevásárlást és az engedélyeket. Az engedély jelentősen drágult néhány év alatt, pontosan a duplájára, ami azt jelenti, hogy a 21 napra érvényes belépőért a csúcsszezonban 700 dollárt fizettünk. Ezért persze jár egy komoly infrastruktúra, mentés stb, de a hegymászás ennyiben még nem merül ki. A mulas, vagyis az öszvérek is tetemes összegbe kerülnek, enélkül pedig bajos az alaptáborig eljuttatni  a tenger sok kaját, amit két hétre kell összepakolni. Mi az egész traverzre kettőnknek csaknem 700 dollárt fizettünk csak a csomag szállításért.


acoblog8.jpg Ők viszik a csomagot az alaptáborig

A bevásárlást a helyi szupermarketben intéztük, ami nem annyira egyszerű, mert Argentinában nincs importélelem, tehát csak helyi árut lehet kapni. A kínálat különösen csokoládéban elég szegényes, de Richard élelem listája amúgy nem volt nagyon szofisztikált, úgyhogy megoldottuk.

Elindultunk a hegyre, Silvio az egyik argentin ismerősöm segített eljutni Las Penitentesbe, ahol még az utolsó civilizált szálláshelyünk volt. Rich egész nap az iphone-ját püfölte, mert twittelnie és blogolnia kellett. Később, amikor térerő nem volt a helyzet semmit sem változott, csak ugyanezt műholdas telefonon tette. Még délután feladtuk a csomagokat az arrieroknak, akik a haverjaim, mindig kapok tőlük mate-t, évente egyszer látnak, de a nevemen szólítanak és megölelnek.

A traverz

Másnap reggel hatkor indultunk mert egy nap alatt terveztük azt az utat, amit amúgy két nap alatt szoktak megtenni. Arra vállalkoztunk, hogy a túra első két szakaszát egy nap alatt tesszük meg, ez kb 35 kilométeres gyaloglást jelentett, a forró sivatagban. A csoportok megállnak a Pampa Lenas (2864m) nevű táborhelyen, de mi Casa Piedráig(3245m) szerettünk volna menni. Emmanuel a “flaco”, vagyis sovány  jött értünk egy szétesésben lévő kisbusszal, ami max kettesben tudott közlekedni. Még sötétben értük el a Vacas völgy bejáratát(2415m). Itt nem szaroztak a fekáliás zsákkal, egyszerűen nem adtak, mondta a parkőr, hogy menjünk messze a tábortól és az ösvénytől. Pedig ezt itt nagyon komolyan veszik. Ha nem adod le az expedíció végén a zsákot, helyben lefejeznek. Ez a hegy északi útvonala, nem a szokásos délin indultunk, a terv szerint ugyanis traverzálni készültünk a hegyen, északról délre.

acoblog12.jpg
Plaza Argentina(4200m) és a Campo 1(5000m) között

Reggeli nélkül néhány alfajores társaságában (ez a tipikus helyi édesség, piskóta közé dulce de leche(ejtsd: dulsze de leccse), azaz karamell krém kerül, de ez errefelé elég szokványos, itt szinte mindenbe az kerül). Mindegy, legalább édes. Pampa Lenas-ig az utat  meglehetősen gyorsan megtettük, innen jött azonban a sivatag. Egy vándor tűnt fel, ismerős volt az alakja, Apu volt az, aki a legjobb mászó a hegy északi oldalán, tavaly 20 óra alatt tette meg a Vacas és a csúcs közötti távot és azt a csekély 4500 méter szintet a lengyel gleccser meredek falán, gyakorlatilag  futott fel a csúcsra. Ezzel a mai napig ő a rekorder.

acoblog17.jpg
Apu, a perui guide


Megörültünk egymásnak, megöleltem és dumáltunk tíz percet. Ezután kiderült, hogy a csomagjaik sem jöttek meg. Richard, aki egy “produktív” ember, azonnal a műholdas telefonján twittelt, én közben az arrieroktól megtudtam, hogy a csomag úton van, csak a folyók áradása miatt, még nem itt, ahol mi, a Casa Piedra táborban.

acoblog1_1.jpgegy arriero így vágtázik a sivatagban

De tranquillo-mondták, vagyis nyugalom, mert estére megérkezik majd a sátor. A hajcsárok látva a helyzetet, megosztották velem a marha sültjüket, még friss kenyeret is kaptam. Én ezt persze megosztottam Richarddal, aki épp levesporból főzött vacsorát, amire a marha után rá sem bírtam nézni. Megjegyzem én vegetáriánusként érkeztem Argentínába, de a hegy lábánál feladtam.

acoblog15.jpg

Este nyolckor, ahogy ígérték meg is érkezett a sátor, a késésért cserébe kértem másnap reggelre türelmi időt. Reggel elindultunk a Plaza Argentina felé, ami az alaptábort jelenti. Az amerikaiak jó sokat tököltek a folyónál, de amikor mi odaértünk megértettem az okát. Egy kis gondolkodás után elhatároztam, hogy  a legjobb amit tehetek, hogy leveszem a  cipőt és átmegyek. De ekkor ért oda a hajcsár haver a mula-val, és szólt, hogy üljek fel rá. Öszvéren mégiscsak kényelmesebb. Tényleg az volt, a csacsi szépen átballagott a megáradt vízen, aztán Richarddal is.

Az akklimatizáció titkai

Iszonyú hosszú mászás a Plaza Argentinába, ahol Daniel fogadott minket. És a koka teája. Ami az akklimatizáció kulcsa. Eredeti bolíviai cucc, napi négy liter, és olyan jól vagy, mintha mindig 4200 méteren éltél volna. Nemhiába Bolíviában és Peruban tudják ezt már ezer éve. Mégsem legális, mindenki elnézi, Argentínában is csak a pult alól lehet kapni. A filterezett koka teát pedig szigorúan tilos behozni Európába.

acoblog16_1.JPG

Bírom Argentínát. Itt vannak a haverjaim, a hegyek, a koka tea.
 
Igy pihentem 2 napot itt, Sebastiano a tábori doki, aki egyébként pszichiáter, megvizsgált és továbbengedett. Nem pszichiátriai viszgálat volt. Az orvosi ellenőrzés vérnyomás és szaturáció mérésből (ez a vér oxigénszállító kapacitása, ami a magassággal jelentősen csökken, egy orvos ismerősömnek meséltem, hogy 5500-6000 méter felett bizony simán lemegy 65-re, ettől majdnem infarktust kapott helyben) és  egy sztetoszkópos tüdő viszgálatból áll, vagyis meghallgatnak, hogy nincs-e víz a tüdőben, ami a tüdőödéma kezdeti stádiuma. Ez a vizsgálat nem kötelező, de ha kihagyja valaki és gond lenne később, akkor nem fizetik a mentést, ami amúgy az engedélyben benne van. Sehol máshol nem láttam ilyen gondosan felépített orvosi ellenőrzést, a másik oldalon (Horcones) a 3400 méteres Confuencia és a 4300 méteres Plaza de Mulas alaptáborban is van orvosi rendelő. Mulasban vannak a legtöbben, itt szinte naponta evakuálnak valakit magassági betegség miatt.

acoblog4.jpg
Ez Plaza de Mulas tehát, a másik oldali alaptábor...


Este cserekereskedelmet kezdtem az Alaptáborban, két egykori keletnémet mászótól szereztem paradicsomszószt csokoládéporért cserébe. Bevallom őszintén az édesség nekem nem a leginkább vágyott kaját közé tartozik magasságban, ellenben aranyat tudtam volna adni egy kis sajtért.

A harmadik napon felvittük a cuccokat a Campo 1-be, 5100 méterre. Ez kb. 4 kilométerre van az alaptábortól, elég szép úton, egy gleccseren át vezet az ösvény.  Egy gleccsermorénán kell felfelé gyalogolni azt a 4 órát, aminek a vége egy kifejezetten nehéz kaptató. Olyan amin az ember kettőt lép előre, egyet vissza. Ami nehéz cuccal azért nem könnyű művelet. A következő nap fel is költöztünk. Más nem volt itt a táborban rajtunk kívül. Amikor felértem a nyeregben éppen összeesett valaki, kérdeztem, hogy kell-e e segíteni, de volt vele egy vezetőféle, aki mondta, hogy megoldja. Itt egy napot pihentünk, ettünk és én megittam a magam öt liter gleccservizét, micropurozva, azaz fertőtlenítve.   

Jött egy mászócsoport, a vezetőt ismertük, mondta, hogy a harmadika lesz ideális csúcsnap. Mi is így számoltunk. Este még Sebastiano is feljött a táborba, a sztetoszkópjával körbenézett, mondta, hogy azért jött, hátha valaki még most botorkál lefelé a felső táborból és segítségre van szüksége. Nagyon rendes dolog tőle, ez tuti nincs benne a munkaköri leírásában.

acoblog13.jpg
egyes számú tábor 5000 méteren


Az akklimatizáció után jött a neheze, a következő tábor a klasszikus "hamis", vagyis falso lengyel traverz úton 6000 méteren van, ami csaknem  1000 méter szintemelkedés, s ez ezen a magasságon sok. Pláne cuccal. A mászók többsége az Ameghino Guanacos utat mássza, ezen az úton 5500 méteren van a kettes tábor és csak ezután költöznek fel hatezerre.Feldepóztunk mindent és rohantunk le a törmelékes lejtőn, amit a porterek használnak. Ezt nem kellett volna, kicsit éreztem a fejem, amikor leértünk, az akklimatizációhoz ugyanis lefelé sem szabad rohanni.
Este szalonnás pirítós, némi sajttal, aztán popcorn. Az elsőt Richard eléggé leégette, de a másnapi már jól sikerült. A titok az, hogy a benzinfőzőt nem lehet szabályozni, és ha rátettük a lábast a lángra, akkor túl nagy hőt kapott, ezért tartani kellett a láng fölött  öt centire a lábast, akkor lett jó az eredmény.  Aztán a popcornhoz megnéztünk valami idióta akció filmet az ipodján... de hát ő ezeket szereti. Jó, én sem Godard-ra vágytam ötezren...

acoblog14.jpg
Táborunk 5000 méteren

Másnap felköltöztünk hatezerre, útközben elkapott minket egy hóvihar is. Megálltunk, amit tudtunk magunkra vettünk, kesztyű, szélnadrág, síszemüveg, maszk. Néha levegőt is nehéz volt venni a szél és a hó miatt. Mire felértem teljesen kész voltam. Richarddal elkezdtünk sátrat állítani a szélben, ami a kesztyűmben elég nehéz volt, egyrészt arra kellett figyelni, hogy  a szél ne fújjon el semmit, másrészt pedig a fagyra.
Itt már nem volt folyóvíz, legalábbis még nem tudtunk róla. Később fedeztem csak fel, hogy tíz méterre tőlünk van egy hómező, amin lékek vannak, s ha a nap megsüti őket, akkor a lékek mélyén vizet lehet találni. Szóval első este még a 4 liter vizet hóból olvasztottuk, ebből főztük a remek vacsorát. Richard egy másik iskolában tanulta  a hegymászást, ahol a precizitásra nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint a gourmandkodásra... Így minden napra ugyanazt a levespor, tészta kombinációt pakoltuk be, és nem voltam elég rámenős, csak néhány tonhalkonzervet sikerült a bevásárlókocsiba tennem. (na de a második Aconcagua túrán az argentin guide-dal, Mijellel mindent bepótoltunk, hiába egy argentint nem lehet műkajával megetetni, de erről majd később)

Hasmenés csúcsmászással

Meglepően jól aludtam itt hatezren, talán ez volt a legjobb alvásom. Másnap itt pihentünk, olvastam, felcipeltem a Popper Lélekrágcsálók című könyvét, persze  a kemény borítót lefűrészeltem az új uelisteck design bicskámmal róla az Alaptáborban... Megint az ehetetlen levespor tésztával. Itt már mexikói kajáról álmodtam, egy quesadilla guacamoleval... Arra gondoltam, hogy amíg kívánom ezt a kaját nagy baj nincs. És egy pohár mendozai malbec. Ez volt az összes vágyam, ebben a magasságban az ember sokat már nem akar. Aludni és egy jót enni-inni. Koncentráltunk a csúcsnapra, másnap hajnal ötkor terveztük az ébresztőt. Alig tudtam aludni, reggel ötkor hallottam az órámat, de még vártam egy fél órát, akkor ébresztettem Richardot. Hóolvasztás, pakolás, és.. csikart a hasam. Hasmenés a  legjobbkor. Már pirkadt, két amerikai mászó már egy órája úton volt, a nyeregig be lehetett látni az utat, ráadásul elég lassan mentek. Nyolc körül indultunk csak el, fogalmam sincs mi tartott addig. Az út első órájában ment a hasam, de 2x2 immodium megoldotta. Egy darabig bizonytalan voltam, hogy mi lesz, ha nem múlik el, ebben a magasságban gyorsan dehidratálódik az ember, ami azt jelenti, hogy teljesen legyengül.

acoblog5.jpg
a csúcs fellett a gombafelhő az erős szél jele

6400 méteren csatlakozik be az út az úgynevezett normál útba, addig elég hosszú menetelés a lengyel gleccser tövében.  6400 méteren van az Independencia nevű lerombolt kunyhó, ami egy sátorméretű menedék volt valaha. Innen jön a neheze, a traverz. A szél itt nagyon erős lett, egy idő után már éreztem is  a hatását, vagyis, hogy nem éreztem az orrom. Meg kellett állnom a maszkom felvenni, amivel csak az volt a gond, hogy a szemüvegem párásodott, így vagy nem láttam, vagy az orrom fagyott le. Ennek tetejébe  a hágóvasam is elkezdett rendetlenkedni, a barlangig háromszor esett le. A barlang 6700 méteren van. Itt egy hosszabb pihenőt tartottunk, a hátizsákom le is tettem, mert az igazán nehéz rész még csak most jött.  Ettem valamit, de nagy étvágyam nem volt, az energiazselé felét bírtam megenni. A szakkönyvek szerint ebben a magasságban a csúcsmászás során az ember eléget napi 10 000 kalóriát, de ebből ha 500-at be lehet vinni az már csoda. Én ugyan csúcsnapon még sosem bírtam enni.

A barlang tulajdonképpen nem egy barlang, csak egy sziklamélyedés, ahol nem fúj annyira  a szél. Pár éve itt elhelyeztek néhány hordót, bennük élelem, izofólia( a kihűlés ellen ebbe tekerik be a sérült, vagy beteg hegymászókat) és oxigénmaszk.

A hordókat Federiconak, annak a hegyi vezetőnek a barátnője tetette ide, aki a híres youtube- videón haldokol (nem teszem ide a videot, mert nem tartom az egész történetet ízlésesnek, aki akarja úgyis megtalálja).  A hegyi vezető és négy kliense eltévedt a csúcson és a mentők két napig nem tudták őket megtalálni a rossz idő miatt. Egy helikopter is majdnem lezuhant, amelyik a felhajtóerő hiányával dacolva hétezer méteren kereste őket, meg is találta  a vezetőt, aki a hegy másik oldalán lévő lengyel gleccseren volt. A helikopter itt került bajba, zuhant egy darabig, de a pilóta meg tudta állítani az esést. Az olasz származású guideot már nem tudták megmenteni, tüdőödémában halt meg de a négyből három kliens élve került le.

A barlangtól egy igen meredek rész, a Canaleta következik, ami  nagyon nehéz volt. Mire felértünk eléggé kimerültem. Innen jön még egy traverz, itt találkoztuk a hegyi mentőkkel, akik szintén a csúcson voltak. Az egyik megjegyezte, hogy vissza kéne fordulni (később kiderült, hogy az alaptábori  doktor, Veronica volt, aztán az alaptáborban többször a nyakamba borulva mondta, hogy ne haragudjak, nem ismert meg)  A vezetőjük azonban megelégedett azzal, hogy megígértük, hogy az Independenciától rádiózunk nekik. Itt annyira megijedtem, hogy tényleg későn van, -délután négy volt-, hogy meg sem álltam pihenni, egy huzamban nyomtuk fel a csúcsig. Ott tényleg két percet időztünk, néhány fotó, aztán le.

acoblog20.jpg

Ez itt Ámerika teteje, la techa de America

A hegyimentőkkel gyakorlatilag egyszerre értünk le a barlanghoz, ettől megnyugodtak. A traverzen megelőztük őket, de az Independenciánál pánikba estem, hogy elvesztettem a telefonomat.Csak arra emlékeztem, hogy a pehelykabátom zsebébe tettem, de ott nem találtam és nem volt becipzározva. Ezért leültem a hóba a 60km/h-ás szélben és elkezdtem kipakolni mindent. Richard erre erélyesen bepakoltatott mindent és rám szólt, hogy menjünk, mert hideg van. Ebben igaza volt, a szélben nem lehet szarakodni 6400 méteren. Itt ő jobbra én balra mentem, elég fáradt voltam, egy meredek részen másztam le, nem az úton mentem, aztán  egy hómezőt kereszteztem, jó hosszan.  Többször megfordult a fejemben, hogy leülök, de ez nem lett volna okos. Az amerikaiak is mögöttem botorkáltak le. Richard már vagy két órája lenn lehetett a sátorban, amikor én leértem. Este 7-8 lehetett. Igaz, hogy olvasztott havat, de én se inni, se enni nem akartam. csak feküdni, de érdekes módon alig tudtam elaludni.

Másnap elindultuk a tényleges traverzálásra, ami azt jelentette, hogy az összes cuccal, ami fejenként harminc kilot jelentett először le kellett mászni, majd fel újból a 6000 méteren a hegy másik oldalán lévő lévő Colera táborba, onnan pedig leereszkedni a 4300 méteren lévő másik alaptáborba a Plaza de Mulasba. Iszonyúan nehéz volt, amikor néha leültem, és próbáltam felállni a méretes hátizsákkal. A Mulas előtti rész elég meredek, a Canada nevű 5000 méteren lévő tábortól. De Mulasban már megint barátok vannak és ez hajtott lefelé. Végre leértünk, alig vártam, hogy kivegyem az ide felküldött sört. Főztünk pastát, küldtünk fel tonhalat is, de megint nem volt sok étvágyam. Richard elaludt én pedig lementem megkeresni Mijelt, a tábor egyik orvosát, aki csaknem az egyetlen UIAA (nemzetközi vizsgával rendelkező guide is), akivel együtt a következő túrát visszük... Mijel éppen evakuált valakit, a helikopter leszállt, ő feltette a gépre a pacienst. Mivel lámpát nem vittem visszakísért a sátorhoz, a barátok, a sör megtette  a hatását, végre jót aludtam. Másnap még 35 kilométer várt ránk a sivatagban, de tudtam, hogy egy hét múlva visszajövök a barátaimhoz és a hegyhez....

acoblog9.jpg

Egy iszonyú méretű bife de chorizoval ünnepeltünk Penitentesben.
 

A bejegyzés trackback címe:

http://salamandra.blog.hu/api/trackback/id/tr864330244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

szubhuti 2012.03.21. 15:53:16

Nem a 7010 méteres jankho uma a legmagasabb az Andokban?
Amúgy szép cikk, jó volt olvasni!

salamandra · http://www.anikomolnar.com 2012.03.21. 16:06:50

@szubhuti: Nem:) az 6400 és valamennyi, az aconcagua a legmagasabb az Andokban.
qu.wikipedia.org/wiki/Anquhuma

arizmendi 2012.03.21. 18:32:49

ja a boliviai hegy közben 700 méterrel összement...