Van olyan helyzet az életben, amikor csak a következő pillanatért küzdesz, s semmi más gondolat nem jár az agyadban, csak a következő lépés. Ez a túra folyamatosan ezt az élményt adta.  Mindjárt rátérünk a bugyira is...

Arra vállalkoztunk, hogy három nap alatt végigmenjünk az Alacsony-Tátra gerincén, ami Lúzsnyától Certovicáig olyan 45 kilométeres séta, na de nem akármilyen séta.

atblog1.jpg

A gerinc 2000 méteres magasságban húzódik, de folyamatos le és föl menetekkel tarkított, úgy összességében 2500 méter szintet kell leküzdeni csak fölfelé. Amitől a túrán valóban tartani kell az a Tátrára nagyon is jellemző viharos szél, ami télen mínusz húsz fokban akár végzetes is lehet. Ezért nem mindegy, hogy melyik irányban indulunk el, a hátszél ugyanis elviselhetőbb, mint a szembeszél. Léteznek úgynevezett windchill táblázatok, ebből világosan látszik, hogy mínusz húsz fok harmincas széllel kombinálva, már a nagyon veszélyes kategóriába esik, fagyás szempontjából.

1. nap: Liptovská Lúzna ( 717m)– Durkova-ház (1700 m), Szintkülönbség kb. 1200 méter. Távolság 14 km.

Amint kibukkantunk  a Liptovsky Luzna feletti erdőből, még pillanatokra felderengett a nap, s vele együtt a remény, hogy megússzuk a tavalyihoz hasonló 100 km/h erősségű szelet, de ahogy beljebb hatoltunk  a kietlen hósivatagba, a remény  a látótávolsággal együtt oszlott el.

atblog4.jpg

Cinóék az indexes fiúkkal egy órával korábban indultak az erdei úton fölfelé, mondván, hogy  úgyis tökörésznek majd a forgatással, de ennek az lett a vége, hogy a gerincig utol sem értük őket. Nem baj, legalább taposták a havat. Csak szél ne legyen-ez a gondolat motoszkált az agyunkban, s a tátrai isten úgy tűnt meghallgatta imánkat, mert amikor a fenyvesek véderdejéből kiértünk a gerincre a csaknem 1500 méteren lévő Skalka-nyeregbe, valóban szélcsend volt, sőt csalafintán még a nap is kikandikált a felhő mögül. De minket sem most eresztettek  a falvédőről, a pillanatnyi napsütést kihasználva, vetkőzni kezdtünk, hogy felöltözhessünk.  A polár nadrág felhúzásához ugyanis hótalpat, bakancsot, orkánnacit, mindent le kellett venni. Itt azért kicsit bénáztam, vagyis a zoknimmal beletapostam a hóba, aminek később meg lett a böjtje. Néhány sítúrázó jött szembe, mondták, hogy  holnapra bődületes szél ígérkezik.

atblog5.jpg
Néhány óra múlva alig éreztem a lábujjam, a kajaszünetben le kellett vennem a bakancsot és dörzsölni némi vért bele. De ami igazán segített, az az volt, hogy innentől kezdve ritmusosan minden lépésnél tornáztatni kezdtem  a lábujjaimat, s az így működésre kényszerített vérkeringés egy fél óra elteltével kezdte felmelegíteni a lefagyott ujjakat.

Elindult a liftezés, 1500 és 2000 méter közötti csúcsok és nyergek váltakoztak, átbandukoltunk a Velka Holán, a Latiborskán és Zámostskán, de a ahogy beljebb haladtunk úgy támadt föl a szél, sőt nem is szél, szélvihar, ami egy idő után már kegyetlenül kavarta a havat és jeget, befújt minden résen, befagyasztotta a szemüvegünket, és pillanatok alatt jégpáncéllá fagyott a leheletünktől nedves arckendőnk. Hallani semmit sem hallottunk, de lassan látni sem lehetett. Nem is tudom, hogy Dani hogy volt képes ilyen körülmények között forgatni. Az indexesek régi cimboráink a hasonló túrákon, sőt kifejezetten Gábor kérte a szelet még a túra előtt, mert  a film elkészítéséhez a tavalyi hóviharban kapott ihletet. A Durkova csúcson annyira tombolt már a vihar, hogy az útjező karókat is eltévesztettük. Azt hiszem itt már Gábor is beérte volna az eddig nyakunkba kapott kétórás viharral. Erről túráról Gábor egy  másik blogban is írt.

Video-részlet by Index, operatőr: Fiantok Dani

atblog10.jpg

Olyan volt a vihar, hogy ha kicsit eltávolodtunk egymástól, a pár méteres látótávolság miatt már senkit sem láttunk, félelmetes érzés ez ám.

Azt tudtuk, hogy a Durkova menedékház már közel van, de közel két órája szívtunk már a hóviharban, s kezdett elege lenni mindenkinek. Hívtam a házat, hogy tudják, hogy a közelben járunk. Néha, amikor a látótávolság pillanatokra kitisztult látszott a következő karó.  Így haladtunk előre és egyszer csak elértük a kereszteződést. A ház innen lefelé, kétszáz méterre volt. Ha David nem áll ki a menedékház mellé, észre sem vettük volna a tetőt, ami behavazva teljesen beleolvadt a tájba. És megérkeztünk a Tátra legjobb chatájába, avagy menedékházába.

atblog3.jpg

Egy nagyon bájos hippitanya, két hippivel. A hálóterem kiválóan szigetelt hatalmas padlás, ahol éjjel is legalább húsz fok volt, a nagy tér és a kinn tomboló mínusz húsz és szél ellenére. Azonnal bedobtunk egy rumos teát, aztán még egyet. Délután öt óra volt, a kandalló felé teregettünk minden jégtömbbé fagyott ruhadarabunkat. Rajtunk kívül még három cseh túrázó volt, akik egy csehtamás-szerű dalt  kezdtek játszani gitáron. Mások nem voltak a házban, ez mondjuk nem csoda. Tibor orra a fehérből visszaszíneződött az eredeti állapotába, de Cinó és Tenczi pofázmányán kitartóan tündökölt a fagyási sérülés. Mindkettőjük bal orcáján volt egy kétcentis folt, onnan kaptuk a szelet. Cinó ‘elemzése’ szerint mínusz 34 fok lehetett a hőérzetünk a viharban.

atblog8.jpgA képen Cinó, aki igazi karakter

A Durkovában a vacsora kétfogásos kiadós leves-tészta-hús kombó volt, a teákat hatalmas félliteres bögrékben mérik, a reggelivel együtt az egészért fejenként 15 eurót fizettünk! Igaz Davidtól később kaptam egy sms-t, hogy a reggelit elfelejtette felszámolni, vegyük úgy, hogy ajándék volt...Talán egy kihívást tartogat a Durkova: a toilett 50 méterre van a háztól, vagyis minden művelet miatt teljes harci felszerelést kell ölteni,  és nekiveselkedni a szélviharnak. 

atblog9.jpg

2. nap: Durkova ház (1700 m) – Stefanika ház (1740 m) Szintkülönbség: fölfelé 1100 méter, lefelé 1000 méter.  Távolság: kb. 18 km. Szintidő kb. 7 óra.

Másnap a reggeli után fél nyolckor indultunk a nyeregbe. Azt terveztük, hogy ott döntünk arról, hogy lefelé menekülünk, vagy folytatjuk a gerincen. A nyeregben azért rendesen fújdogált, szóval erősen a lefelé menet felé hajlott minden. Tibor bele már itt lógott, ő betegen jött a túrára, szerintem ő ment volna lefelé. De keletről derengett valami, sőt még az ég is megmutatta egy kis foltban a kékjét. Azt találtuk ki, hogy megyünk egy órát, onnan még visszajöhetünk ide. Aztán elindultunk, most a leghosszabb szakasz állt előttünk: a Chopokon átvezető út a Dumbier alatti házig, a Stefanika Chataig közel 18 kilométeres. Menekülés csak a Chopokon lehetséges. addig csak lavinaveszélyes, meredek letörések vannak. De úgy tűnt szerencsénk lesz: az idő egyre jobb lett, a szél időnként teljesen aláhagyott, és a nap kisütött. Mesés tájakat láttunk így,  zergecsordák szaladgáltak keresztbe az úton.

atblog6.jpg

Egy necces lejtődarabkát kereszteztünk csupán, ahol akár lavina is lehetett volna, de összességében pompás gerincmenet volt. A Chopok síelőit már a Deres csúcsáról láttuk.

atblog7.jpg

Tibor azonban tovább húzta a beleit, s a terv az volt, hogy a Chopokon megalszunk. De miután ez egy síparadicsom, a csúcsról lemászva a házban csak a fejüket csóválták arra kérdésre, hogy van-e szállás. Így nem volt nagyon kérdés: továbbmegyünk a Stefanik házba.

atblog2.jpg

Ez elvben két órás menet, de két óra múlva  értük el a Gyömbér csúcs alatti nyerget. Innen viszont sötétben kellett tovább menni. Ez lelassított minket, de a meleg étel és meleg fedezék utáni vágy hajtott is minket. Délután öt körül értünk  a házba, nem ecsetelem mennyire éhesen, de a szomjúság sokkal kínzóbb volt. Azt hiszem nem csak én, a többiek is egymás után vedeltük a teákat, vizet, s hamarosan az encián pálinka is a folyadékbevitel fontos része lett. A dínom-dánom asszem éjfélkor zárt, amikor a kocsma is, én ‘férfiasan’ bevallom, nem bírtam a tempót. Másnap hétre kértük a reggelit Igortól a ház urától, aki 183 tonnát cipelt fel 23 év alatt a házba saját hátán, s ezzel a szlovák sherpák ‘királya’, de uralkodói attitűdöket nagyítóval sem lehet rajta felfedezni, nagyon szerény, hegyi ember.

atblog11.jpg
Az indexes filmesek kedvéért a menedékházban egy rögtönzött sztriptízt adtunk elő, azt demonstrálandó, hogy hány réteggel védjük meg kényes testrészeinket. Julcsinak köztudottan fázós  a popsija, ezért ő honosította meg a szoknyanadrágot, mint a téli gerinc-túra elengedhetetlen kellékét. Rövid számolgatás után meglepő eredményre jutottunk: Julcsi fenekét hat! réteg védte a mínusz harmincban, én csak néggyel büszkélkedhetek.

altatrablog16.jpgaltatrablog17.jpgÍme a részletek a hamarosan látható filmből

3. nap: Chata Stefanika (1740 m) – Certovica (1200 m), Szintkülönbség: kb. 300 méter fölfelé, 500 méter lefelé. Távolság: 8 km.


Certovica, azaz az Ördöglakodalma hágó volt a mai állomás, s egyben a gerinc keleti csücske, vagyis a végállomásunk. A napsütés kísérte ma napunkat is, így igazán mesés volt a törpefenyvesekkel szegélyezett gerincen baktatni.

atblog14.jpg

A mottó, amit egy francia menedékházban láttam a Mont Blanc-on, igencsak igaznak bizonyult a túra után. Így hangzik: “aki az időjárás jelentésre hallgat, a kocsmában tölti az életét”. Szóval fagyási sérülésekkel is, de mindenképp édes ‘szenvedés’ ez a fajta foglalatosság.

atblog15.jpg

Szöveg és fotók: Molnár Anikó, salamandraphotos

A bejegyzés trackback címe:

http://salamandra.blog.hu/api/trackback/id/tr245061927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.