Ott ültem a gépben egyedül, előttem a vontatógép. Aosta völgy repterén vagyunk, körülöttem az Alpok hegyei. 

Hónapok óta gondoltam erre a pillanatra, s már hetek óta tudtam, hogy kész vagyok rá. Mégis különös izgalmat éreztem, egy hete éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy egyedül leszek a levegőben, mindeközben viszont nagyon vágytam már arra  a pillanatra.  Próbáltam elképzelni, milyen lesz egyedül ott fenn, az én kezemben a gép. Azt csinálja amit én csinálok vele, vagyis nem egészen, repül az magától is, még jobban is talán, de egy biztos:  leszállni biztosan nem fog egyedül. 

Az első szóló repülés után

Leginkább attól tartottam, hogy pánikolni fogok, vagy valamit elfelejtek, amit már ezerszer begyakoroltam. A repülés színtiszta fizika. Vagyis ami nem a fizika, az az ember, a pilóta. A fizika törvényeit nehéz felforgatni, ha valami történhet, az az ember hibája. Vagyis az enyém. 

 

 

 

 

Különös dolog ez a félelem. Én féltem a repüléstől, amikor elkezdtem a vitorlázórepülő tanfolyamot. De amikor először beültem a gépbe egy tapasztalt pilótával épp egy évvel ezelőtt, nem féltem. Rosszul lettem két és fél óra után, mert nagyon turbulens volt a levegő, s arra vágytam, hogy szálljunk le. Vagyis nem mondhatom, hogy az első repülési élmény olyan hatással volt rám, hogy az után csakis vitorlázni akartam volna. De aztán mégis: csak vitorlázni akartam. 

Az első vitorlázás a Matterhorn felé

 

 

 

Ott ültem a gépben egyedül, beleszóltam a rádióba: “India - Whiskey-  Alpha készen áll az indulásra”. És elindult a vontatógép. Mivel egyedül ültem benne és hiányzott az oktatóm súlya, ezért sokkal könnyebb lett és sokkal korábban repült el  a földtől. Szerencsére a magyar oktatóm figyelmeztetett erre, így nem ijedtem meg, hanem szépen visszanyomtam. Miután elemelkedtem a földtöl egyértelmű volt, hogy akkor ezt itt végig kell csinálni. A felszállásról ugyanis még dönthetek, de leszállni kötelező. 

A vontatógép Aosta repterén, várakozunk...

 

 

 

A repülés nagyon nem könnyű, nem olyan, mint autóvezetés, sokan ezt a hasonlatot szokták mondani. Nem, nem autót vezetsz. A repülő repül és szárnyai vannak, az autónak pedig kerekei és azokon gurul. Az autóvezetésben annál nagyobbb a biztonság, minél lassabban mész, a repülésben a biztonságot a nagy sebesség, a veszélyt a kis sebesség jelenti. 

 

Gyorsan kattogott az agyam, amíg nem értük el a vészmagasságot jelentő ötven métert, utána már könnyebb a dolgom, ha elszakad a kötél. De minden simán ment, szépen sikerült követnem a vontatót. 

Repülés Aosta felett 

 

 

 

Sokáig nem értettem a leszállást, mindig elrontottam valamit. Vagy túl röviden érkeztem, vagy össze-vissza rángattam a féklapot, vagy nem húztam fel a gép orrát. Mindegyik fatális. Szerencsétlenségemre egy olyan oktatót fogtam ki, akinek nem volt türelme a hibáimhoz. Egyszer egymás után négyszer szálltam le úgy, mögöttem az okatómmal, hogy egyáltalán nem húztam fel a gép orrát. Fogalmam sincs, hogy miért. Mauro egyre idegesebb lett, a negyedik után ordított, hogy  ő nem érti mit csinálok. Én azt nem értettem, hogy ő miért nem érti, hiszen ő az oktató. 

 

Hazautaztam Budapestre, ahol a Máv repülőklubb oktatói nem ordítoztak, s egy-két farkashegyi leszállás után már kezdtem érteni, hogy mi történik. Bánki Peti, az egyik oktató javaslatára pedig elkezdtem fejben gyakorolni, ami az olasz okatóm szerint marhaság, de nekem működött. A magyar oktatók, meg néhány olasz is azt tanácsolta, hogy cseréljek instruktort. Az utolsó repülésem az olasszal borzasztó volt, már repülés közben is ordíbált, mert valamire azt mondtam, hogy nem. 

Farkeshegyi hullámrepülés, F: Bánki Péter

 

 

 

Aztán mondtam neki, hogy most mással repülnék. Az új oktatóm, Attilio türelmes volt, sokszor mondta, hogy “bravissima”, de ami tényleg számított, hogy rájött, hogy mi a gond. Amikor valamit rosszul csináltam, mindig volt egy megfelelő gyakorlata, s hipp-hopp megszűnt a félelem, vagy valami gát és ment minden. A leszállásnál az segített, hogy a pálya másik oldaláról szálltunk le, ahol kevésbé félelmetes volt a pálya, nincsennek emeletes háza, autók alattam, csak egy szemétfeldolgozó, s legfeljebb a szenyvízbe eshetek bele. Ettől kezdve csináltam a leszállásokat, röviden, hosszan, de elmúltak a gátlásaim. Így már a  másik oldalra is ment. 

 

Az első, mindig az első marad 

 

Amikor lecsatoltam a vontatógépet és egyedül maradtam, mosolyognom kellett. Ugyan nagyon koncentráltam arra, amit csinálnom kell, de leírhatatlanul fantasztikus érzés volt egyedül a csenddel, két szárny tart fenn csak, nincs motorzúgás és nincsen senki más. Csak te, a szél, amiből érzékeled a sebbességed és valahogy biztonságban éreztem magam. 1300 méterre repültem fel, onnan volt 800 méterem repkedni. 850 méteren kezdtem a leszállást, figyeltem arra, hogy szép fordulókat csináljak. A leszállást kicsit elrontottam, visszacsuktam egy kicsit a féklapokat, amitől a gép elemelkedett picit, de aztán sikerült korrigálni. 


Ahhoz, hogy elvezessek egy gépet, az kellett csupán, hogy abbahagyjam az aggódást és csináljam, amit kell csinálni, hogy a gép repüljön. Amikor leszálltam, olyan boldog voltam, mint egy gyerek. Ugráltam a kifutópályán, mint egy hároméves. Amikor eldöntöttem, hogy repülni fogok, tudtam, hogy még nem vagyok készen rá és ahhoz, hogy egyedül tudjak repülni egy kicsit más emberré is kell válnom. Remélem sikerült….

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://salamandra.blog.hu/api/trackback/id/tr3712567763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.