Hegyi házat vezettem Zermatt fölött (1. rész) 

Ilyen a kilátás, ha szép az idő. Ez a Matterhorn. f: Molnár Anikó

 

 

 

Télen menedékházat vezetni több okból is nehezebb, mint nyáron: nincs folyóvíz. Vagyis reggeltől estig havat kell hordani, s azt egy hatalmas tartályban megolvasztani. És hideg van, hiszen tél van. 

2700 méteren a Schönbiel nevű csodás hegyi házat vezettem teljesen egyedül idén áprilisban. A házikó az Haute Route, azaz magas út nevű sítúra útvonalán fekszik, a Matterhorn északi és nyugati falának lábánál. Télen (itt április még télnek számít) is nyitva van a sítúra szezon miatt.  A házba feljutni csak sítúra léccel lehet. Április elsején kellett volna érkeznem, de akkora szél volt, hogy Zermattban zárva volt minden lift. Ez azért lényeges, mert én Olaszországban élek, s a legolcsóbb és legrövidebb út a 3500 méteres Plateau Rosán át vezet. Vagyis sílifttel fel, aztán síléccel le Zermattig, majd sítúra léccel föl a házba. De ha Zermatt le van zárva, az azt jelenti, hogy a pályák is le vannak zárva. És másnap is akkor a szél  süvített, hogy a svájci pályaőrök úgy döntöttek, hogy minden zárva marad. De én már nem maradhattam az olasz oldalon, így megengedték, hogy lesíeljek Svájcba. Egy szakaszon még föl kell mászni a pályarendszeren belül is, mert a liftek ugye nem mentek, aztán megint lesíelni. Sajnos azonban itt vizes lett a fókám (ez az a szőrös ragasztós valami, amit a síléc aljára tesze, így azzal tudsz felfelé sétálni) és nem ragadt újra vissza. A házba való feljutáshoz viszont kellett volna. Sebaj épp jött valaki arra, egy svájci hegyi vezető, akitől kölcsönkértem a pótfókáját, ami épp feleakkora volt, mint a sílécem. A meredek lejtőig jó volt ez is, addig valahogy a kabátom belsejében szárítgattam az enyémet és szigetelőszalaggal rögzítve elég volt a meredeken. Hulla fáradtan estem be a szélviharban a házba, hátamon a két hétre elegendő ruhával. 

 

 

hólapátolós selfie

 

 

 

Olyan rossz idő volt, hogy aznap mindenki lemondta a foglalását a házba. Nem is bántam. Másnap is csak négyen érkeztek. Nem baj, mert bele kellett rázódni a melóba. Előszöris a ház jéghideg volt, reggel tüzet kellett rakni, de a fát a ház mögött lévő raktárba rakták. Dolgoztam már a házban korábban pár napot, így ismertem a járást, nem teljesen idegenként érkeztem. De kinn szélvihar volt. Megkértem Jasont, az amerikai mászót, hogy segítsen. Mondtam neki, hogy ha meleget akar, akkor most jönnie kéne. Annyira lelkes lett, hogy később havat lapátolni is segített. A havat lapátolni a víz miatt is kell, mert a tartályt folyamatosan tölteni kell, hogy legyen víz. Inni és főzni. De inni nem lehet csak úgy a vizet, azt fel kell előtte forralni. 

 

 

Este spaghetti napolitana-t főztem nekik, előtte levest, sőt még süteményt is sütöttem. Négy emberre nem kell sokat főzni, s mosogatni se, ami ugye szintén hólével történik, tehát itt nincs melegvizes csap. A mosogatóvíz pedig megy a vécé öblítésére. Amúgy az már luxus, hogy nekem nem kellett a kinti vécét használni, a vendégek ugyanis a hóviharban is 20 méter ereszkedtek a jeges lépcsőn a toaletthez. 

 

 

 

 

Másnap a négy vendég bennragadt a szél miatt, se lefelé, se fölfelé nem lehetett menni, úgyhogy maradtak. 

 

 

 

A szél még négy napig tombolt, aztán egy napra megkegyelmezett. Jöttek is húszan. Húsz főre főzni hóléből már keményebb meló.

4. nap hóvihar után...

 

 

 

Ráadásul nagy fába vágtam a fejszém: bolognai spaghetti-t akartam főzni, s a szósz kb. 3 óráig főtt, mert nagy magasságban lassabban fő minden. A tészta is. Más a víz forráspontja, s ezért. A lényeg, hogy nem puhul a hús, ahogy szeretnéd, s ez nagyon frusztráló tud lenni, amikor jót akarsz főzni. Mindenki nagyon éhes, s ha rossz a kaja, az nagyon nem jó. 

Bolognai 20 főre, 2700 méteren

 

 

 

Közben húszan akarnak negyven dolgot. Az egyik sört, a másik két liter teát. Végül azonban a bolognai jó lett, annyira, hogy a végén négy hegyi vezető ajánlkozott mosogatni. 

 

A hegyi élet kihívásai közé tartozik, hogy nincs zuhany és hajmosás... És milyen az amikor reggel ötkor robban fel a kávéfőző. De minderről a köv. posztban. 

 

 

Az Alpokban sem lesz fehér karácsony? Nincs hó. Seholsincs. Nem is lesz. 

Legalábbis karácsonyig tuti nem lesz, és az ünnepek alatt is csak mutatóba. Totális a káosz az Alpok Déli részén, vagyis ott, ahol a legmagasabbak a hegyek, s a legpuccosabb pályák vannak. Ma felmentem gyalog Champolucből (ez a Monte Rosa hegyláncban lévő pályarendszer egyik mutatós hegyi faluja), hogy megmutassam, mi van sípálya helyett. Gáz. Rét, és álló síliftek. 

Kamionnal hozták a havat

 

Kamionnal hordták össze  azt az egy sípályányi havat, amit mutatóba leratrakoltak, hogy mégis kinyithassák a pályát, ha már eladják a szezonjegyeket. 780 euroért.  Minden zárva van, nincs egy lélek sem. Ami nem csoda, hisz minek jönnének síelni, ha legfeljebb kirándulni tudnak az őszi időben. 

Az előrejelzések szerint a hó januárban jön. Valami kevés hó esni fog az Alpok északi részén, de itt délen semmi. Januárban állítólag viszont bőségesen bepótolja azt, amit kihagyott most decemberben.

Szomorú látvány így karácsony előtt több, mint 2000 méteren

Ez persze sovány vigasz azoknak, akik a téli szünidő alatt akarnak síelni, vagy netán pénzt keresni. Mint én. Mert ha nincs hó nincs munka, (síkölcsönző nem működik kölcsönzni akaró síelők nélkül), így egy hónapnyi pénznek búcsút lehet inteni, ami azoknak, akiknek nincs sok tartalékuk elég megrázó.

Úgyhogy marad a hóelőrejelzések böngészése, és a sziklamászás. 

Legjobb tanács talán  tényleg az amit a wepowder weboldal mond: ne remélj semmit, aztán még meglepetés is érhet! 

Bombolo, a neve is gyönyörű, de a hely ahol van, az leírhatatlan. Egy barlangkürtőn keresztül kell felmászni egy hatalmas felül nyitott kör alakú barlanghoz. A Grotta dell’Edera, az edera nevű virágról kapta a nevét, ami teljesen beszőtte egykor a barlangot. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
Én és a Bombolo: életem legszebb útja F: Roberta Guzzi 

Nem csoda, hogy az itáliai, pontosabban liguriai sziklamászókat megihlette a hely. Nico Acame, aki az egyik legerősebb sziklamászó volt Finale Liguriában, amikor a barlangot felfedezte, azonnal meglátta a Bombolo útvonalát. Egy különleges vezetésű út, nem egyenes, hanem a sziklafalon található tufákat követi, s a barlang egyik mellékágának tetején lévő lyukhoz vezet.

 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
A híres terpesz...

Egészen csodálatos mászás, erőt igényel, de rugalmasságot is. A teteje felé van egy terpeszlépés, ami egészen fantasztikus, innen kell a kivezető méterekhez kissé jobbra elmászni. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
Én a Bombolo-ban, a barlangba egy barlangon keresztül lehet bejutni

Nico Acame, amikor építette az utat gondosan ügyelt az edera virágra, egyet sem bántott. Mégis valaki kiirtotta a növényt. Sosem derült ki, ki tette az aljas dolgot, de a mászók tudják, hogy azok lehettek, akik a fal más részeire utakat építettek. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
Alessandro egy másik útban 

Egészen biztos, hogy nincs az a mászóút, ami indokolja, hogy kiirtsák a névadó virágokat. 

Biokertészet rovarokkal

Nico Acame is dühös, s ma már nem is mászik, persze nem emiatt, hanem mert nagyon fáj a keze. Ideje nagy részét különleges kertészetében tölti. Nem biokertészet, hanem rovarokat használ. Jó rovarokat a rosszak ellen.

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
Rovar rovar ellen, így lesz szép a paradicsom

Tény, hogy a fél tucat paradicsomfajta ízét, amiket megkóstoltam, sosem felejtem el. Édes, zamatos, paradicsomíz. A zöldségei egészségesek és szépek. A banánfái már pusztulnak, de hát nem minden kísérlete jött be. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
Nico a paradicsomi ültetvényen f: Molnár Anikó

Nico nem csak az üvegházban alkot, de egy elismert modern művész is. Nagyon elismert. Mindenben. Együtt mászott Patrick Edlingerrel, Verdon atyjával. A sziklamászásban megrokkant kezeivel szemétből, hulladék anyagokból készített szobrokat rejt el az olivafák és paradicsom ültetvények közé. Sétálok az olíva ligetben és a kövek közül arcok vicsorognak rám. Egyszerre rejtélyes és lenyűgöző az egész. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás

Az egyik üvegháza a műterem. Annyira csodálatosak a fények benne, hogy new yorki fotósok is bérbe veszik időnként, de Nico művész barátai egész Európából jönnek ide alkotni, írni. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás

Az üvegház is telis tele van csodás szobrokkal, sílécekből, eldobott olajoskannából, rozsdás fémlapokból alkotott művekkel.

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás

De Nico Accame maga egy fantasztikus ember. akinek lényében van az alkotás. Mindegy, hogy az egy sziklamászó út, avagy egy szobor, vagy egy fürt paradicsom, a lényeg, – tanúsíthatom–, hogy minden remekmű. Vannak ilyen emberek. 

bombolo sziklamászás finale kürtő liguria olaszország mászás
A művész és a műterme is maga a nyugalom

A Bombolo (6b nehézségű út) is ilyen remekmű. Életem legszebb útja, s természetesen előre másztam, vagyis én vittem fel a kötelet, de egy ilyen utat csak így lehet megmászni. 

salamandra 2016.02.19. 19:00

Egyedül a hegyen

Talán a világ legismertebb szólómászója Reinhold Messner, aki nem csupán azért mászott egyedül, mert annyival jobb volt másoknál, hanem mert elviselhetetlen természet volt és saját – amúgy másokénál sokkal merészebb – vízióit így látta csak megvalósíthatónak. Valószínűleg igaza volt. 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
Egyedül a hegyen (selfie) 

Konyi, a magyar szólómászó 

Távol áll tőlem Messnerhez hasonlítani magam, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egyáltalán nem öngyilkos motivációk, hanem sokkal inkább sok éves tapasztalat alapján szerzett ösztönös vislekedésforma az, amikor az ember egyedül indul útnak a hegyekbe. És kell hozzá az a fajta “része vagyok a természetnek” érzés, ami csak olyanokban lehet meg eredendően, akik oda születtek, vagy akik olyan szerencsés génekkel vannak megáldva, hogy olyanok, mintha oda születtek volna. Ilyen volt Konyi, azaz Várkonyi László is, akitől a legtöbbet tanultam a hegyekről, s aki kétségkívül hordozta ezeket a géneket. 

 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
Konyi a Zillertalban, Ausztria (2009) ph: Molnár Anikó

Konyi az Everesten halt meg, ott, ahova talán a legjobban vágyott. Konyi érezte a hegyet, egyáltalán nem volt kétsége efelől senkinek, akinek volt szerencséje vele tölteni időt a hegyekben. Nem véletlen, hogy azon kevés hegymászók egyike, aki szólóban mászott az Everesten. Amikor feltűnt ötven kilós zsákjával a sherpák is azonnal értették, hogy itt most nem a kereskedelmi expedíciókról megszokott mászóval állnak szemben, hanem olyasvalakivel, akivel szemben azonnali tisztelet ébred. 

Ha Konyit hallgattam, akkor nem volt kétséges, hogy ha ő egyedül indul el egy hegyre, annak ellenére, hogy nem ezt tanítják az iskolában, az teljesen a helyén van. Hiszen ő olyasvalaki volt, aki vakon is eltalált azon az ösvényen, ahol már járt egyszer. Aki tudta, hogy mit jelent egy meleg szél, mi ehető, mi iható, de legfőképpen azt, hogy ő maga mit bír. 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
azért sosem vagy egyedül...

Mindenki a saját határain belül

Valaki képes arra, hogy szólóban mássza meg az Everestet, de van akinek a Kékes is sok egyedül. De ha ismered a saját határaid, akkor szerintem bátran el lehet indulni, szerintem. Lehet, hogy “csak” a Triglav lesz az a hegy (ami Szlovénia legmagasabb hegye), s azért az, mert számomra  a legismerősebb hegy, miután legalább ötvenszer voltam már rajta. Tehát ha valami ismerős, akkor nem félek tőle. Tudom, hogy hova vezetnek rajta keresztül-kasul az ösvények, s hol van menedék. De egy olyan ember, akinek van ez a hegy-génje, akár egy ismeretlen hegyen is képes erre, mert ösztönösen cselekszik. 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
szóló off piste síelés a Monte Rosán, az itt látható kuloár a Sas-folyosó

A félelem jó iránytű 

A legrosszabb, amikor elkezdek félni. Vagyis nem biztos, hogy ez rossz, hiszen a félelem iránytű is. Megállít, gondolkodásra késztet, visszafordít. A múltkor például egy erdőben síeltem le. Az erdei úton mentem fel sítúra léccel, és simán le lehetett volna ugyanott síelni, de akkor nem fejlődök. És mivel én nem vagyok jó síelő, fejlődnöm kell. Úgy éreztem, hogy muszáj új helyzetbe tennem magam ahhoz, hogy jobb legyek. Az erdőben sok fa van, ahol kanyarodni kell, van aljnövényzet is (gyökerek), ahol elakad a léc, és meredekség is. 

Féltem belevágni, de sokkal rosszabb érzés lett volna félelemből nem arra menni. 

Én is jártam hegymászó iskolába és nekem is azt tanították, hogy egyedül nem szabad hegyre menni. De akkor egyedül nem szabad futni sem, nem szabad hegyi kerékpározni sem, nem szabad élni sem? Nem mindig mindenki olyan szerencsés, hogy van társa. Nem úgy általában az életre, ahhoz is baromi szerencse kell, hanem csak pár órára naponta, amikor épp ki akar menni a hegyre. Nagyon nehéz mindig valakit ugrásra készen találni, s az ember hamar hozzászokik a magányos futásokhoz, biciklizésekhez, hegymászásokhoz. Nem azt mondom, hogy nem szeretek mással menni hegyre, nagyonis szeretek. Isteni dolog együtt félni, együtt megoldani helyzeteket, viccelni, enni, szeretkezni vagy fényképezni egymást. 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
sítúra selfie

S nyilván egyedül ezeket nem lehet csinálni, bár bevallom készítettem már önkioldóval képeket, beszéltem is magamban, vicceltem is, nevettem is, sírtam is, de nyilván nagyobb az örömöm, ha ezt mással –olyasvalakivel, akit szeretek – teszem. Egyedül túrázni, futni, sítúrázni viszont azért jó, mert van időd töprengeni, gondolkozni, érezni. Persze a legjobb a kettőt: a szólózást és a társas túrákat váltogatni, mert ha túl sokszor csinálod az egyiket vagy a másikat, akkor félő, hogy benne ragadsz. 

hegymászás Messner Varkonyi László Triglav társ
egyedül is jó, társsal is jó... (ez is selfie)

 

7 tipp: hogyan síelj le a Valle Blanche-ban? 

A Vallee Blanche-on azaz a Fehér Völgyben lesíelni az álmom volt. Már akkor is, amikor még síelni sem tudtam. Voltaképp ezért tanultam meg síelni. (Ok, nem tanultam meg, de próbálkozom.) A Mont Blanc hegyvonulatának legszebb legsiklása ez.

A legszebb lesiklás az Alpokban

Az Aiguille du Midiről a Montenvers vasútállomásig összesen 2700 métert szintkülönbséget síelünk le. Jobbra Olaszország, balra az Alpok francia része. A látvány elképesztő: a Mont Blanc-nal indul, majd a Tacul, a Maudit, az Aiguille d’Entreve és többi között a Grand Jorasse alatt vezet a “pálya”. 

Ezen a gerincen kell lesétálni fotó: Molnár Anikó

1. A síeléshez egy keskeny gerincen kell lemászni

Nyáron, különösen, ha kevés a hó, az Aiguille du Midi 3800 méteren kezdődő gerincéről lesétálni nem kis mutatvány. Kötél nélkül nem is nagyon ajánlott. Télen azonban más a helyzet: nagyon kemény munkával valóságos sétányt építenek, mert akkora tömeg mozog a hegyen, hogy szinte kizárt lenne, hogy baleset nélkül megússzák a telet. Szóval síléc a hátizsákra, s szépen le lehet sétálni az Alpok legnagyobb játszóterére, ahol több tucat paplanernyőssel kell osztozni a placcon. De ez Chamonix, az extrém sportok európai fővárosa. Innen indul a lesiklás. 

 

2. Érdemes megállni az üvegpadlónál 

Ha ráálsz, alattad hihetetlen mélység tátong. És Chamonix.

az üvegpadló alatt 3000 méteres mélység

3. Tele van nyomokkal, de nem kell vakon követni őket

A Vallee Blanche tele van nyomokkal, de én például nem vagyok extrém síelő és aki hasonlóképpen nem az, ne hagyatkozzon a nyomokra, mert a Vallée Blanche-ban vannak meredek lesíelések. De főképp vannak hasadékok, s miután az idén nyáron gyakorlatilag nem esett hó, ezek nyitva lehetnek. Nem egy extrém síelő és hegyi vezető halt már meg itt úgy, hogy hasadékba esett. 

ilyen gleccser mellett síelsz el fotó: Molnár Anikó

4. Sokan vannak

Ha jó az idő, sokan vannak, de a völgy hatalmas és még annál is nagyobb. Tehát nem úgy kell  elképzelni, mint egy sípályát. Itt eloszlik bármekkora tömeg, s olyan széles a terep, hogy biztosan nem érzed a tömeget. A völgy felénél, a meredek fal alatt érdemes megállni, itt van egy gleccser-letörés, itt vigyázni is kell, de annál izgalmasabb, ahogy a gleccsertornyok között síelsz. 

5. Nem elég, ha a kék pályán le tudsz jönni

A Vallée Blanche meredekebb, mint egy kék pálya, másrészt nem pálya. Itt soha nem jár ratrack, és a meredek részeken inkább egy fekete pályára hasonlít a terep. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tele van hasadékokkal, amik télen nem látszanak. Vagyis nem technikailag nehéz, hanem tele van olyan veszéllyel, amit egy tapasztalatlan síző nem képes átlátni. És itt nincsenek karók, amik általában a pályák mellett található off piste siklásokat segítik. Vagyis ha esteleg elromlik az idő, akkor nehéz kivergődni. 

A lesiklás itt indul

6. Mennyibe kerül? 

Az Aguille du Midire fel kell menni, ez nagyjából 50 euróba kerül, de ebben az árban benne van a Montenvers-ről induló vonatjegy is,a mi visszahoz Chamonixba, s egy nap annyiszor mész, ahányszor bírsz. Vagyis ha jó korán indulsz és elég gyors vagy, akár két forduló is belefér. 

7. Felszerelés: pályasí vagy off piste? 

Igazából, ha nincs friss hó, nincs szükség a baromi széles lécekre, de azért jobb, ha nem a pályasível indulsz el. Lavinafelszerelésre nincs szükség, ha nincs friss hó, de beülőre a hasadékok és a gerincen való séta miatt mindenképp. 

off piste léccel jobb... beülő kell, lavina cucc hófüggő

8. Kivel? 

Én szerencsés helyzetben voltam, egy helyi hegyi vezető barátommal síeltem le, s a síelők nagy százaléka így teszi. Azt hiszem fejenként 80 euró, s ha egy nagyobb csapat jön össze, lehet, hogy még kevesebb is. Olyannal semmiképp sem indulnék el itt, aki nem ismeri a terepet nagyon jól, a hasadékok miatt. 

A Vallée Blanche nem extrém síelés, de életre szóló élmény. Azoknak is, akik sosem voltak még gleccseren, s azoknak is, akik durvább terepekhez szoktak.