Richard, aki  a mászópartnerem volt az előző expedíción, reggel elment, délben pedig megjöttek a fiúk. Illetve Márk már itt volt, átköltöztem az egyik hostelből a  másikba, az Alamo az egyik legjobb Mendozában. Persze tele is van mindig, de mégis tuti hely, közel van mindenhez, a szupermarkettől száz méterre. Lepakoltunk a fiúkkal és fél óra múlva már az asado de tira és a bife de chorizo közti különbséget elemeztük.

ac11_15.jpg 

Az asado de tira-n nagyon kevés a hús, de az megéri az árárt, a bife de chorizo pedig igen zúzós, ízletes darab. Itt nem nagyon variálnak a fűszerezéssel, egyszerűen nincs fűszer. Van egy spéci só, azzal besózzák a húst sütés előtt azt küldik a grillre, vagyis  a parilllára. De mivel  a világ legjobb marhájáról van szó, ennek épp elég ennyi. Az igazi szakértők a vacio-ra esküsznek, hogy az a legtutibb darab. Mi egy iszonyat nagy bife de chorizot rendeltünk. Én csak 3 napja tértem vissza Amerika tetejéről, az arcom szanaszét volt égve, az orromról és a számról hatalmas cafatokban jött le a bőr. Amerre csak jártam, mindenhol volt valakinek egy jó tanácsa arra, hogy mit kenjek az arcomra.


Az Aconcagua, a legkisebb nyolcezres címet is bitorolja, mert ez a hegy, noha a normál útvonalon technikai nehézségeket nem támaszt az őt ostromlókkal szemben, de a szélsőséges időjárása szinte minden évben szed áldozatokat. Igen népszerű hegy, tekintve, hogy a Seven Summit-ot (vagyis minden kontinens legmagasabb csúcsát megmászni kívánók) mászók egyik célállomása. A mászók Mendozából indulnak, itt lehet ugyanis a hegyre szükséges papírokat beszerezni.

Mendoza

Mendozában intéztük az engedélyeket, ami február elseje után már olcsóbb, csak 500 dollár, és bevásároltunk. Okulva az előző expedícióból szalámit, sajtot, tonhalat vásároltam, de mint utóbb kiderült az argentin hegyi konyhához ekkor még cseppet sem konyítottam.

Az árak három év alatt is szembetűnően változtak, és nem negatív irányba. A 2010-es árszínvonalhoz képest százhúsz százalékkal emelkedtek, egy kávé a legegyszerűbb helyen is simán három dollár körül van. Ha összevetem a másik kedvenc helyemmel, a szlovéniai Boveccel, akkor ott  a harmadából elvagyok. A kávé a főtéren ugyanis egy euro, és a giga méretű tejeskávé is csak 1,50. Ha Mendozában normálisan akar valaki enni, ami egy bife de chorizot jelent salátával és egy pohár borral, akkor 25 dollárnyi pesot kell kiperkálnia. Így Brazília és Chile után talán ez a legdrágább ország a kontinensen.

A közlekedés, talán a taxit leszámítva szintén nagyon drága, repülővel lemenni Patagóniába ezer dolláros történet, de Buenos Airesbe is ötszáz dollárért lehet elrepülni. A busz a repüléshez képest olcsó, de Patagóniáig az út három napig tart.

Mendozában talán csak a taxi olcsó, a reptérre tíz dollár a fuvar, a városon belül nagyjából két-három dollárért mindnehova el lehet jutni.

A vendimia a borünnep a legnagyobb fiesta, ilyenkor  a szökőkutakból is piros, vagyis inkább pink színű víz folyik.


acoblog3.jpg

Ez egy hónapon belül a második Aconcagua expedícióm. Az Andok óriása már a Mendozát Chilével összekötő országútról látszik. A majdnem hétezres hegy nyugati oldalán készültünk újra felmászni a csúcsra, ami látszólag könnyű terep, de a hatalmas szintkülönbség, az Aconcaguán különösen alacsony légköri nyomás (a csúcson 630hPa, tengerszinten kb 1013 hPa) és a relatív nagyon száraz levegő ezt a hegyet igen nehezen megmászhatóvá teszi. De az Aconcagua lelgnagyobb veszélye a viento blanco, vagyis a fehér szél. Ha feltámad a nemritkán 50-60 km/h-ás erősségű szél, a csúcs közelében lévő mínusz 25 fokos hőmérséklet mínusz 60 fokossá válik, ami azt jelenti, hogy szélnek kitett helyen fél óra alatt lehet megfagyni.

Délben indultunk a hegyre, egy kisbusszal, az előző túrán, az Aconcagua  traverz után collectico-val, azaz helyi járattal jöttünk vissza Mendozába, ami 5 óra alatt tette meg a 160 kilométeres utat így éjfélre estünk be a hostelbe a 35 kilométer sivatagi menet  és 14 nap hegymászás után, én hajnalig zuhanyoztam, az akkori mászópartnerem Richard 14 nap után fürdés nélkül estett be az ágyba.

Szóval ezúttal privát busszal mentünk, ami azért jóval kényelmesebb, egy síszálláson volt az első szállás Los Puquiosban, a földön aludtunk. ez tulajdonképp a mula-k, azaz az öszvérek bázisa ilyenkor decembertől márciusig. A hajcsárok egy putriszerű bódéban alszanak, mateznak, de szemlátomást sok bajuk nincs az élettel. Este le kell pakolni a barreleket, amik kamionponyvából készült 80-130 literes nagy zsákok, van aki hordót használ.

acoblog25.jpgLos Pouquios

Emanuel, a flaco (sovány magyarul, de itt Argentínában általában vagy gordo, azaz kövér, vagy flaco valaki) egyetemen oktathatná a csomagolástechnikát. Ahogyan az ásványvizeinket becsomagolta, azt tanítani kéne. egy műanyag ládába helyezte be őket, majd leszabott egy kartondarabot, amivel lefedte a dobozt, aztán egy drótot vezetett végig a doboz tetején, kvázi lezárta.

acblog28_1.jpgarriero a sivatagban

Erre a gondos pakolásra azért van szükség, mert aztán a pakkok felkerülnek az öszvérek hátára, s az állatok elég makacs jószágok, van amelyik fékezhetetlen sebességgel rohan át  a sivatagon. Láttam már nem egy kétsége esett gauchot, aki kilométereken át kergetett egy öszvért , aki részben elvesztette a csomagot. De a  nagyobb baj, ha ilyenkor az öszvér megbolondul és meg sem áll Chiléig. Egy ilyen állat ugyanis nagy vagyon, egy arriero velük termeli ki a család egész éves bevételét. Ha sikerül befogni a csacsit, akkor gyorsan bekötik a szemét, ilyenkor lenyugszik, vagy legalábbis nem lát.

acblog26.jpg

Az arriero-k reggel négykor indulnak Plaza de Mulasba, 4300 méterre, mi csak az alsó táborba a 3400 méteren lévő Confuenciába tartottunk. Útközben hóvihar támadt, de talán még jó is volt, hogy nem volt sivatagi hőség. Egy hatalmas előre telepített sátorban aludtunk, a sátraink ugyanis már útban voltak a feljebb lévő alaptáborba, Plaza de Mulasba.

A hasmenés, hű kísérőnk

Confuenciába ásványvizet vittünk, az itteni víz ugyanis hasmenést okoz, olyan sok benne  a magnézium. Vagy lentről kell vizet hozni ide, vagy elmenni egy közeli forráshoz, ahol már iható a víz.

Itt Confuenciában híresen jó a konyha, de a híresen jó szakács, Carlos épp bedurrant fogakkal Mendozában volt, a helyettes szakácsnő pedig úgy gondolta, hogy egy tucat éhes hegymászónak épp elég lesz egy szűken mért fazék lencseleves. Mindenki hőbörgött, de csak mi magyarok lázadoztunk hangosan, ezért Pablo az argentin szakács bement a konyhára és sütött nekünk rántottát.

acblog24_1.jpg

Délután Pablo csoportjával, az Entreriosból (Buneos Aires feletti tartomány) származó testnevelő tanárokkal még lenyomtunk egy röplabda meccset. Kaptam tőlük matet és entrerios-i sajtot, ami nem volt egy kulináris élmény, de 3400 méteren zseniálisnak tűnt. Este feltétlenül meg akarták ünnepelni a születésnapomat, amiről hiába bizonygattam, hogy 4 hónap múlva lesz, ez egyáltalán nem zavarta őket az ünneplésben és  a piálásban. Volt velük két sámán is, akik feltétlenül tenyérből akartak jósolni, mondtam nekik, hogy ezt én nem akarom, és végül kiderült, hogy a titokzatos itaki szó, amit fél óránként üvöltöztek, az egyik sámán szerelmének a neve.

Másnap feltúráztunk 4200 méterre a Plaza Francia nevű alaptáborba, ahonnan látszik a világ legimpozánsabb Déli fala, az Aconcaguáé. Ez egy három kilométer magas fal, amin azt hiszem 14 híres mászóút vezet fel, egy Messneré, és hatot pedig szlovén mászók nyitottak, többi között az orosz rulett nevű utat, aminek a neve is elárulja a jellegzetességét, azt hiszem azóta sem ismételte senki. Este megtáltosodott a szakácsnő és a leves mellé egy hatalmas csirkecomb is járt, sült krumplival.

ac11_19.jpgKonyha Confluban


A következő nap indultunk a leghosszabb menetre, az alaptáborig közel 23 kilométeres a túra egy sivatagban. A sivatag 18 kilométeren át gyakorlatilag alig emelkedik, a közel ezer kilométere szint nagy részét az utolsó részen kell megtenni, úgy hogy közben lejtmenetek is vannak.

acblog2_1.jpgA végtelennek tűnő Horcones sivatag
 

Az alaptábori chill

A tábor régen alacsonyabban volt, de elvitte kétszer egy kőlavina, még látszik is egy lerombolt épület 4100 méteren. Innen jön a legnagyobb szívás, egy poros, nagyon meredek emelkedőn kell felmászni 4300 méterig. Aztán viszont tényleg a tábor. Sátorverés, aztán kajafőzés. Vagyis én főztem, a fiúk a tábori konyhában ettek. A fiúk elég jól voltak, Lacinak fájt egy kicsit a feje. Hidratáltak rendesen, ami napi négy liter folyadék legyűrését jelenti, s nem alkohol formájában! Hamarosan felfedeztük a "soul" sátrat, ahol egy csinos és szőke argentin leányzónak próbáltuk elmagyarázni, hogy kólát és hamburgert szeretnénk, de vagy az egyiket, vagy  a másikat felejtette el.

Meglátogattam Miguelt a hippit, aki itt üzemelteti a galériáját, amiben szerintem még soha senki sem vásárolt egyetlen képet sem. Miguelt ez nem zavarja, különösen, mert remekül elvan az műholdon működő internet és a telefon értékesítéséből. S mindemellett büszke tulajdonosa a “világ legmagasabban működő galériája” Guinness rekord címnek. Amúgy Miguel igenis cool, s nem azért mert lesmárolt az első pillanatban, s azért sem mert tangó leckéket adott 4300 méteren, hanem mert tud hallgatni és nem zavarja, hogy mindenki hülyének nézi, csak azért mert mezítláb jár 4300-on. Mellesleg neki is van koka teája.

ac11_52.jpgMiguel tanyája

Egy nap alaptábori semmittevés: ez az akklimatizáció. Ez valójában a legjobb dolog, Plaza de Mulast úgy kell elképzelni, mint egy hegyi falut, ahol van bár, zuhanyzó, utcák. Elkirándultunk a Horcones folyó forrásához, ami egy nem meglepően Horcones névre hallagató hatalmas gleccser, penitentesekkel,  vagyis az Andokra jellemző jégtűkkel.  A jégtűk közé fel lehet mászni, bár hágóvasat nem vittünk. Ha megárad a folyó, kicsit gondolkodni kell, hol lehet a legkisebb ugrással átkelni rajta.

acoblog21.jpgLui, azaz Lajos a pentitentesek között

Ennél izgalmasabb dolgok nem nagyon történnek itt, bulizni ilyen magasságban az akklimatizáció alatt nem lehet, az alkohol tönkre vágná a szépen felépített munkánkat.
De most nem az alkohollal volt a baj, hanem a hasunkkal. pontosabban a fiúk kezdtek el a kelleténél gyakrabban a tábori illemhelyre járni. Ez nem annyira meglepő, másik kontinens, más vírusok, és a gleccser vízben is lehet olyan kórokozó, ami fertőzést okozhat. Jobb esetben ez egy-két napig tart, aztán alkalmazkodik a szervezet.

acoblog24.jpg

Még nem mentünk orvoshoz,  a szokásos kontrollra is csak az 5000 méteres táborba való feldepózás (cuccokat viszünk fel és ott raktározzuk, amíg végleg fel nem költözünk) után mentünk.

Másnap depóztunk fel 5000 méterre a Canada nevű táborba. A fiúk jól voltak, én furcsa fáradtságot éreztem úgy 4800 méter fölött. A depózás azt jelenti, hogy amire már nincsen szükség az alaptáborban: gáz, magashegyi öltözék, kaja, gyógyszerek, lábmelegítő, stb. azt bepakoljuk a zsákba és felcipeljük. Van aki portert, teherhordót használt, az nem cipekedett. Én Mijellel osztoztam  a cuccokon, ő volt a helyi guide, azon kevés hegyi vezető, akinek UIAA(nemzetközi) hegyi vezető papírja van és emellett még magashegyi orvos is. Minden este körbejárta a sátrakat, és sztetoszkóppal is megvizsgálta őket. Volt egy kis füzete, abba jegyezte fel a szaturációt, és ha volt valami tünet,a mi magashegyi betegség kialakulására utal. A magashegyi agyödéma, és tüdőödéma akár órák alatt kialakulhat. De vannak jelek, amik utalnak rá. A legelső a szaturáció esése. A többi tünetet pontokkal kell értékelni, egy pont például a fejfájás, de több pont az olyan erős fejfájás, ami nem reagál a gyógyszerre. Ha valaki elér egy bizonyos pontszámot, annak le kell ereszkednie. Sunyi módon a magashegyi betegség éjjel jön a legtöbbször, amikor a legnehezebb a mentés.

Szerencsés felállás tehát, ha van a csapattal egy orvos, aki nem csak a hegyet ismeri, hanem a tüneteket is észre veszi. És kezelni is tudja, mert 5000-6000 méter fölött már  nem igen lehet arra számítani, hogy a mentők odaérnek időben. Ilyen magasságban vagy le tud valaki menni saját erejéből, vagy csak nagy nehézségek árán lehet levinni.


Felköltözünk a hegyre

Egy nap pihenő után kezdődött a tényleges felköltözés: Jaime, a hegy legerősebb embere (un animal, azaz állat és ez itt nem sértő) jött velünk, illetve Lajossal, aki 38 kilo cuccot vitetett fel vele. Ez két porter (hordár) adagja, de Jaime elbír vele. Sőt, utánunk indult jó fél órával, de lazán haladt el mellettünk.

acoblog22.jpg

 

Ma hálistennek már nem voltam fáradt, Csaba gyomra viszont elég bizonytalanul működött.
Fenn sátrat állítottunk, aztán elmentünk vízért. Sokat nem kellett menni, pár száz méterre folydogált a gleccser, ott töltöttük meg a kannát és az üres flakonokat.

Aztán Mijellel kiégettük a sátrat, zsír. Benzinfőzővel könnyebb (annak nagyobb a lángja), gázfőzővel nagyobb művészet, de hálistennek sikerült. Itt kezdődött a kulináris kalandunk, mert Mijel pizzával érkezett a táborba, amit megsütöttünk az én teflonserpenyőmben. De nem ilyen póriasan, hanem hagymát pirítottunk alá vajban(a vajat én hoztam az alaptáborból), majd a serpepnyő alján sajtot olvasztottunk, a hagymát erre visszatettük és rá az elősütött pizzát. Ezt kb. két percig kell még sütni, majd kiborítani a serpenyőből. Nem kell ecsetelni talán, mekkora különbség van az angol és az argentin hegyi konyhaművészet között. (lsd előző poszt, ahol az Aconcagua traverz expedíció egyik tagjaként 9 napig szenvedtem a porlasztott kajáktól)

Ebben a táborban már nem volt telepített toilett, egy sátrat állított fel az egyik expedíciós cég a klienseinek, mi pedig a távoli sziklák tövében intéztük el  a dolgunkat, az eredményt pedig egy zacskóba kellett pottyantani, amiket az expedíció végeztével végül innen én szállítottam le.

acoblog26.jpgA toilett

Másnap tizenegyre érkeztek Jaiméék, a porterekkel. Mi Mijellel nem használtunk portert, jó nagy is lett  a zsákunk. Nem is fért el minden, lenn hagytunk egy csomó kaját, meg gázt, azzal, hogy holnap úgyis pihenőnap jön, majd lejövünk érte.

Reggeli néhány keksz és kávé, aztán indulás 5500 méterre. Az út többnyire kényelmes emelkedőn visz, a Cambio Pendiente nevű helyig (amint a neve is mutatja: azaz lejtőváltás) kissé meredeken, de aztán egész barátságosan. A Nido de Condores tábor messziről látszik a guardaparque (ranger, azaz parkőr) bódé fölé kihelyezett argentín zászlóról.

acoblog27.jpgNido fölött a csúcs

Nem volt olyan zsúfolt a tábor, mint szokott lenni, igaz a február már nem számít csúcsszezonnak itt. Sátrat állítottunk, aztán vízért indultunk. A tó tíz perc cammogásra van, sétát nemigen használnék, mert ebben a magasságban már egy kutyakaparáson is csak lihegve tud felkapaszkodni az átlagember. A kutyakaparás az nem vicc, egy időben élt itt egy kutya, mindenki úgy hívta el perro del Aconcagua, vagyis az Aconcagua kutyája. Az egyik este pedig Mijel egy rókát látott a sátrunk közelében. De azért vadasparknak nem nevezném az Acot. A helikopter sűrűbben jár itt, mint a kondor. Bár tavaly két szép pókcsípést azért összeszedtem.

Különös logisztika  a hegyen

Másnap pihentünk, illetve Mijel lement a Canadában(5000 méteren) hagyott kajákért, aminek  a felét aztán lenn hagyta. Sebaj a fiúknak úgyis kellett gyógyszert hozatni a hasmenésre az alaptáborból, mi is kértünk két üveg kólát és cukrot. Ezeket persze nem interneten rendeli az ember, hanem szól a portereknek, Jaiménak, hogy küldje fel a motyót  az amúgy felfelé igyekvő hordárokkal, akik szívességből felhozzák a cuccot. Az alaptáborral amúgy VHF rádión kommunikáltunk, a rangereknek van egy saját frekvenciájuk, és minden expedíciós cégnek is külön frekvenciája van. Így jutottunk friss időjárás jelentéshez, illetve lehet egy s mást kérni, pl gyógyszert. Miután Mijel a tábor orvosa is, csak lerádiózott az orvosi rendelőbe a helyettesének és megrendelte a gyomor antibiotikumot a fiúknak, valamint egy pár dexa(szteroid) injekciót is, ami életveszély esetén kerül belénk, ha magashegyi betegséget kapnánk.

acoblog23.jpgVizvétel 5500 méteren


Este még Mijellel átnéztünk szomszédolni és matézni. Ez egy zöld teához hasonló ízű tea, amit Argentínában úton-útfélen isznak, egy labdaszerű bögréből egy szívószálszerű micsodával. A bögre körbejár, mindenki szipákol belőle amíg nem fogy el  a víz a teafűről, ami gyakorltilag teljesen kitölti az edényt, aztán újratöltik. Ez olyan népszokás Argentínában, de amúgy nagyon egészséges is. És ez is segíti az akklimatizációt, akárcsak a koka tea.

Nidoból depózás nélkül indultunk Berlinbe, azaz a 6000 méteren lévő táborba. Ami egy szemét és szar telep, de legalább nincs senki. Van itt három fabódé, de oda szinte mindig beköltözik valaki. Most épp egy orosz lakta az egyiket, aki fejébe vette, hogy este tízkor elindul a csúcsra. Mijel mondta neki, hogy “we don’t like dead bodys”, vagyis nem kedvelik a hullákat, ezzel némiképp sikerült lebeszélni az őrült tervéről.

acoblog29.jpgA 6000 méteren lévő Berlin és  a koszos fabódék

Másnap négykor keltünk, mert ötkor indultunk. Megint rám tört a hasmenés, ez valahogy csúcsnapokon menetrendszerűen érkezik. De a fiúk már egy hete szenvedtek, én ehhez képest szerencse csillaga voltam, és már tudtam  a receptet, a negyedik immodium után kutya bajom sem volt. Cserébe elkezdődött egy másik nőcis probléma, de ezzel már együtt tudtam élni.

A vaksötétben fejlámpával másztunk a sziklás terepen, sokáig össze-vissza kanyargott az út.

Sokan jöttek a másik 6000 méteres tábor, Colera felől, az idő pazar volt.  Szerencsénk volt, mert az alaptáborban még úgy festett, hogy mára irdatlan szél lesz, de a jó idő arrébb csúszott. Nehéz megjósolni az alaptáborból, hogy milyen idő várható a csúcsnapon, mert amikor elindulunk, még öt napra vagyunk legalább a csúcsnaptól, öt napra előre pedig ezen a hegyen csak a jóisten lát.

Szóval szél semmi, a hideg is tűrhető volt, persze a tűrhető az mínusz 15-20 fokot jelent itt. A csapatunk aránylag jól haladt a Piedras Blancasnal pihentünk egyet, ittunk, ettünk. Már amennyit itt lehet enni, ez pár falat energiaszelet, vagy csoki. Az Independecia kunyhónál Csaba, aki már egy hete hasmenéssel kínlódott gyengének érezte magát, és úgy döntött visszafordul. Én jöttem le vele, a többiek nekiindultak a traverznek, aminek a vége egy súlyos emelkedő a barlangig. Ez 6700 méteren van, itt vannak az oxigénpalackot rejtő hordók, amikről az előző blogban már írtam.

Feri és Laci itt döntöttek úgy, hogy visszafordulnak, Lajos és Leo(aki szintén guide), folytatták az utat. Mijel elindult lefelé a fiúkkal, és a traverz közepén találták félholtan az oroszt az előző éjszakáról. Mijel azonnal kezelésbe vette, közölte vele, hogy beadja neki az injekciót, tekintve, hogy az agyödéma összes jelét mutatta. Az orosz próbálta elmagyarázni, hogy jól van, de nem volt hiteles, Mijel a combjába döfte a szteroidot. Letámogatták az Independenciáig, ahol kapott még egyet, és innen már járni is tudott. Egy ranger elindult lentről egy irtózatos méretű oxigénpalackkal,  de az orosz magához tért és kissé fura járással két parkőr kíséretében letámolygott az alaptáborba. További sorsáról nem tudunk.

A fiúk Mijel nélkül estek be Berlinbe, aztán megérkezett Mijel is, aki rádión tudta meg, hogy Lajos és Leo közben megjárták a csúcsot és útban vannak lefelé. Néhány óra múlva hulla fáradtan le is értek, bezuhantak a sátorba. Mi is.

acoblog20.jpgEz itt  a csúcs


Másnap szakadó hóeséssel megérkezett a rossz idő, ami aztán a szezon végéig le is zárta az utat a csúcsra igyekvők előtt.

Elindultunk lefelé, Nidoból összeszedtük a szemetet, én még tettem egy kitérőt Canadába az otthagyott fekáliás és szemetes zsákokért.


Aztán Plaza de Mulasban egy rövid hat órás bulit csaptunk a helyiekkel, porterekkkel, guideokkal...



 

A bejegyzés trackback címe:

https://salamandra.blog.hu/api/trackback/id/tr384475263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.