Egy olasz macska és a magyarul beszélő olasz Cristiano fogad minket a Föld egyik legszebb helyén lévő, tibeti imazászlókkal ékesített Corsi mendékházában...

Azon még nem csodálkoztam, hogy az áttetsző vizű medencékkel tarkított hegyi ösvény mentén egy jól ápolt vörös cica dorombol, de hogy Olaszországban egy ízig-vérig olasz csávó magyarul hívjon meg egy “óriás capuccinóra”!



 A rifugio Corsi

De aztán fény derült a titok nyitjára: Cristiano egy magyar nőt, Eszert vette el feleségül, s fél életét a Pozsonyi úton tölti, s magyart tanul telente. Tanúsíthatom, nem tehetségtelen!

Mire Natasával a legjobb és legbolondabb szlovén barátnőmmel lepakoltunk, már fél liter vino rosso vár az asztalon, ezután rendelünk levest is, meg néhányat abból a csábító spenótos tortából, amit a recepció asztalán láttunk.

 A Kanin vonulata

 Matterhorn a Gorner Grat(Monte Rosa) felől fotózva f: Molnár Anikó

"Egyszerűen nem lehet hasonlítani semmi máshoz, csak önmagához. A hó rajta nem olyan, mint a mandula, a kis felhők mellette nem olyanok, mint a nagynéném pihepárnái nagytakarítás után, feketén előugró homloka nem olyan, mint az oroszlán sörénye, sejtelmes kontúrjai nem olyan, mint Dante víziója a Purgatórium harmadik énekében. Az egész együttvéve pontosan olyan, mint a Matterhorn, csak éppen nem lehet elképzelni, hogy ilyen van.

Csak szimbólum a hegy és a hegymászás, minden valamire való embernek kell, hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőien világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen az az ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély."
(Benedek István: Csavargás az Alpokban,1963)

Az egész a formájával kezdődik, aztán közelebb mész hozzá, először elborzaszt, majd kezdi magát  befészkelni az agyadba. Nem egyszerűen egy hegy. Szinte mindenkire elementáris erővel hat a látványa. (Azért “csak” szinte mindenkire, mert természetesen akadnak olyan emberek, akiket legfeljebb a Toblerone csokin ihlet meg a “Matyi”, ahol mindössze 2 cm magas.)

Azt tudtuk, hogy nem könnyű menet, sőt azt is, hogy a svájci oldalon iszonyú zsúfolt, s a tömeges mászóhadjárat következtében, tömegesen jönnek le  a kövek. Valahogy vonzóbbnak tűnt az olasz oldal: a Liongrat, vagyis az oroszlán gerinc.



 Az oroszlángerinc, vagyis a Liongrat f:Molnár Anikó

Cervinia, helyes kis olasz városka, vagyis inkább falu, a mászás kiindulópontja. Cervinia előtt Valsavarenche-ben egy egyszerű kempingben szálltunk meg, ahol egy szakadt argentin gaucho a gondnok. Amúgy jó fej, s miután spanyolul elmagyaráztam neki, hogy “amigo si si”, fogunk fizetni, teljesen megnyugodott. Egyébként sem tűnt idegbetegnek, látszott, hogy van elég spanglija.

Másnap nem indultunk korán, még vásároltunk is némi ennivalót, ami utólag igencsak okos dolognak bizonyult. Első állomásunk a cervinoi hegyi vezetők háza, ahol érdeklődtünk az időjárásról, az egyik jó arc vezető megnyugtatott, hogy kiváló idő lesz, majd bájos olasz gájdos mosolyával azzal búcsúzott, hogy fenn találkozunk.

Az ösvények hatfelé ágaztak, ezért az egyik  golfpályán dolgozó fiútól megkérdeztem, hogy merre van a Rifugio Duca del Abruzzi. Megmutatta, majd hozzátette, hogy amúgy zárva van. Mosolyogtam, hogy az nem lehet, mert én gondosan foglaltam szállást, legalább ötször sms-ben is megerősítettük a reservazione-t. Jó azért telefonáltam még egyszer: “foglalás rendben”- mondták. 800 métert kell felfelé mászni, szintben. Ez legfeljebb három óra, ha szép lassan ballagunk.

Az ismerős olasz vezető még útközben elszáguldott mellettünk a dzsipjével és ő is azt mondta, hogy a ház bizony zárva van. “De menjünk a Carrel házig, ami 3800 méteren van”-javasolta. Könnyű neki, naponta rohan fel addig, ráadásul az út felét dzsippel teszi meg.



Az út első szakasza alpesi legelőkön vezet, de csak az első... f: Molnár Anikó

 

Alpesi legelők, patakok, vízesések mellett haladtunk, Janó(Béres) persze száguldott, mi inkább ballagtunk. A házhoz érve gyanús volt, hogy csak munkásruhás “turisták” vannak a ház körül és szemlátomást felújítási munkák folynak. ajjaj... A munkások rögtön felajánlottak hálóhelynek egy szeles kis fészert, a tetején egy nagy lyuk tátongott, amit egy hatalmas fémlappal betakartunk. A fiúk nekiláttak deszkákból padlót építeni, és polifoamokat és hálószákokat is találtak a fészerben.

 Épül a bivak

Igaz női méretet, de hálánkat nem kisebbítette, hogy csak derékig ért a pehelyzsák. Én Janó unszolására elhoztam a téli pehelyzsákomat, a főzőt, és noha kb 20 kilosra sikeredett a hátizsákom, most nem bántam.



 Cervinia, a Matterhorn, vagyis Monte Cervino olasz kiindulópontja f: Molnár Anikó

 

Főztünk, ettünk, a nehéz kajákat előbb. Az éjjel nem sokat aludtunk kemény volt  a padló, de legalább nem fáztunk.

Reggel nyolckor indultunk. Feri(Stark) kicsit be volt lassulva, a Whymper-ről (a Matterhorn első megmászója) elnevezett kémény előtt egy sziklapárkányon bevártuk. Azt mondta kicsit szabálytalannak érzi  szívritmusát. Bevett egy kis magnéziumot, aztán lassan elindultunk. A kémény kicsit technikásabb mászás fölfelé, és innen már nem igazán sétaterepen haladtunk. A könnyebb “ösvények” is  inkább négykézlábas sziklamezők voltak, szerencsére nem volt lefagyva, csak néhány helyen. A Testa de Leone vagyis az oroszlánfej híresen kőomlásos rész, fel is vettük a sisakot. Nemsokára egy traverzhez értünk, ami nem volt különösebben nehéz, de iszonyúan omladékos volt, ezért kötélre kötöttük magunkat és Janó vezetésével mentünk. Ő időnként betett egy biztosítást a falon lévő szögekbe, így nem eshettünk le. Az oroszlánfej után már látszott a Carrel(a Matterhorn majdnem első megmászójáról elnevezett) ház. Ám az is látszott, hogy nem alpesi réten kell felsétálni hozzá. Hamarosan odaértünk a FAL alá.

 

 Ez a FAL és a fehér fix kötelek f: Molnár Anikó

Ez a Fal egy nagy repedéssel középen kicsit visszahajlott. Meg egy iszonyúan vastag kötél lógott le belőle. Ezek a fix kötelek több évtizede segítik a mászókat, persze azért cserélik őket, mert a hó és a jég rendesen zabálja a szálakat.

Szóval Janó elindult a mi kötelünkkel, amit felvitt a standba. Amikor felért a kötélen egy biztosítóeszközzel elindult Feri(Bakai) és Gábor(Németh) is, erővel, küzdelmesen mászták ki a falat, a 20 kilos zsákukkal a hátukon. Én is elindultam... aztán megint... de ahogy a fal visszahajlott éreztem, hogy én is visszahajlok. A zsákom, ami tényleg marha nehéz volt úgy húzott ki a falból, hogy esélyem sem volt. Ekkor Cinó(Vörös László) “megszánt” egy jumárral, vagyis még egy mászóeszközzel, amit feltettem a kötélre és némi véráldozat árán felsegítettem magam. De közben Janóék újabb akcióba kezdtek, a többiek zsákját a segédkötélen elkezdték felhúzni, ugyanis látszott, hogy ez nem senkinek sem lesz gyerekjáték itt  a bazi nehéz zsákokkal. Az olaszok, aki elszáguldottak mellettünk érdekes módon csak ici-pici zsákokat vittek...szóval a jumározás közben néha még az elakadt három zsákot kirugdostam az áthajlásból, aztán fenn találkoztunk: a zsákok és a többiek. Innen még pár száz méter sziklamászás várt ránk.

 A Carrel bivak   f: Molnár Anikó

Aztán megérkeztünk a Carrel bivakba, ami Cinó szerint menedékház, de én azért kitartanék a bivak mellett. Tény, hogy ház formája van, hogy ágyak vannak benne, és pokrócok. És gáztűzhely és gázpalack és hatalmas fazék, amibe becsületesen havat hordtak, s a hóból becsületesen vizet olvasztottak. Aztán a guide-ok becsületesen körbejártak és mindenkitől elszedtek 15 eurot, akit találtak. De való igaz, itt a sziklaszirten valóban kemény meló ezt a komfortot összehozni és fenntartani. Még ruccolával töltött tésztát is találtam és egy zacskó arrabiata szószt, valakinek  a jóvoltából. Ez a kis rakomány étel nagyon jól jött, mert én ugyan alig hoztam kaját, számítva az alsó házra. Erre a tésztára is hárman voltunk.



 A Carrel bivak régi mása Cerviniában f: Molnár Anikó

Teafőzés, beszélgetés a falról visszatérőkkel. A két osztrák penge sportmászó este kilenckor! mászott le a Carrel kunyhóhoz. Örültek, mert megvolt a csúcs, de marhára kivoltak. Pedig ketten voltak, ami azt jelenti, hogy haladhattak rendesen. Tegnap is délután négykor találkoztunk velük az Abruzzinál és simán felértek az 1000 méterrel magasabban lévő Carrelbe. A csehek az irdatlan erős szélre panaszkodtak és nem jutottak fel a csúcsra. Az olasz guide haverom is mondta, hogy nagyon nagy  a szél  a gerinc másik oldalán, ő egy klienssel 7 órát mászott felfelé és ugyanennyit vissza.



 Mászók pihegnek a Carrel teraszán f: Molnár Anikó

Este tíz felé néhány mászó a vécé felől közelített, ami nem csoda, mert nem egyértelmű, hogy hol van a feljárat a házba, pláne nem sötétben. A mellékhelyiség viszont irdatlan büdös és a szarkupacokon felmászni... hát akkor már inkább kétszer  a csúcs, egymás után.

Hamarosan lefeküdtünk, mert reggel fél hatra terveztük az indulást. (Ami hiba volt!) Jó pár csoport már elment hajnalban, engem ugyan Janó “elfelejtett” felébreszteni, de azért gyorsan összekaptam magam, csak épp reggelizni nem tudtam.  Feri(Stark) nem érezte jól magát, úgy döntött, hogy  a bivakban marad, később Tamás is meggondolta magát. Jól beöltözve vágtunk neki fejlámpával a falnak, ami nem adta könnyen magát. Egy láncos áthajlással (vagyis visszahajló falrésszel) kezdődött a mászás, fejlámpával. Janó mászott előre minden hosszt, mi önbiztosító eszközzel a kötélen utána. Kaptunk a nyakunkba egy norvég-német pasit is, akinek a társa hegyi beteg lett, Toastennek hívták, megsajnáltuk. Azt mondta ő “kaukázusi” hegymászó (valóban a szovjeteknél valami erőműveknél dolgozott az átkosban 15 évet) és majd segít, ha kell. Hát jó. Egy kis idő után már “pirítósnak” hívtam, hogy ne értse, amikor szidom, mert állandóan tépte mögöttem a kötelet, ezzel engem is visszarángatva.



 Az első hosszak a Carrel felett  f: Molnár Anikó

Faltuk, zabáltuk a hosszakat, meg az erőnket is, de hálistennek világosodott és legalább láttunk. Egy két guide már visszafelé jött. Húú. Megkérdeztem miért. A klienseik feladták. Nehéz a terep-mosolygott Gianni, vagy Giovanni, -már nem emlékszem-, de jókedélyű olasz volt, ő szedte tegnap este a pénzt. Nyilván nem ettől volt jó kedve. Mondjuk hozzáteszem: 800 (mínusz az ügynökség jutaléka) eurot keresett és még csak a csúcsra sem ment fel. Mi mentünk tovább, helyenként a vastag fixköteleken.

A svájci és olasz mentőhelikopterek folyamatosan köröztek a hegy felett, mint éhes keselyűk a dög fölött. Figyeltek, közel szálltak, pásztázták a falat.
Aztán jött a Traverz! nagy betűvel írom, mert nagy lélegzetet követelt. Valószínűleg nem a normál út része, de azért volt benne egy! szög. Feri a sarkon állt. És még mindig. És még mindig. Láttam az arcát. Aztán a helikoptert.

A olasz mentők két olaszt mentenek (ők az olasz oldalra szállítanak, a svájciak Zermattba)  f: Béres János

Egy pillanatig azt hittem, most azonnal kiszedi Ferit a falból. De öt méterrel feljebb szállt le. És két olaszt vett ki, aztán kecsesen elrepült. A rotor azonban telefújta a szemünket törmelékkel és Ferinek ez elég is volt, hogy a jeges falból elege legyen. Visszaaraszolt. Mi átóvatoskodtunk, Cinó(aki ritkán szól, de az nyomot hagy:), s aki kvázi kötél nélkül jött át (mivel a nyakában volt 10 méter felszedve), azt mondta: “kemény”!
 


 A Traverz..vagyis vízszintes mászás  f: Molnár Anikó

Az olaszokkal megbeszéltük hogy Feri lemegy velük. Volt még egy négyes-ötös nehézségű fal, ahol a lereszkedőkkel is meg kellett küzdeni. Ők időhiány miatt fordultak vissza, vagyis úgy számoltak, hogy nem lenne elég idejük a csúcsra fölmenni és visszatérni épp bőrrel. Mi elszántam mentünk tovább, kicsit megfogyatkozva. Ekkorra már “csak” öten voltunk. Ami több, mint kétszerese az ideális partynak! De azért viszonylag nem volt rossz a módszer, amivel haladtunk. Sajnos  a szél is bejött és a félelmünk is, hogy azért ennyien mégiscsak sokan leszünk. A Zermatt-i oldalról egyre nagyobb felhőtömegek érkeztek. Előttünk egy jegesebb falrész. Hágóvasat vettünk és tovább másztunk, Most már igen kitett gerincen haladtunk és a Pic Tyndall(4241m) előtti gerinc voltaképp a legveszélyesebb szakasz.

 

 Felhőtömeg érkezik a gerincre f: Molnár Anikó

Nem nehéz, de irdatlanul kitett. Mindkét oldalon egy 60-70 fokos jégfal határolja, a nyom azonban széles volt. Kicsúszni azonban nem szabad. Egyre többen jöttek szembe. Volt aki  a csúcson volt, volt aki visszafordult. A Tyndallon, ami a Matterhorn alcsúcsa, mi is töprengeni kezdtünk. Még legalább három óra a csúcs ezzel a tempóval és akkor már öt óra lesz. Onnan lereszkedni... jó, ha éjfélre lenn lennénk. Így meghoztuk a fájdalmas döntést, és visszafordultunk. Ezen a hegyen a lefelé  vezető út legalább ugyanaddig tart, mint felfelé. Ugyanúgy mászni kell, még ha jónéhány helyen ereszkedtünk is.  Az ereszkedés után a kötelet lehúzni, összeszedni és újrakezdeni. Igenám.. de nem jött a kötél. Meg sem moccant. Vagyis vissza kell mászni rajta, ami kockázatos mutatvány, mert ha mégis meggondolja magát, akkor aztán nincs biztosítása annak, aki visszamászott. Janó  felmászott és átkötötte Toasten csomóját, aztán újra leereszkedett. Most szerencsére lejött a kötél is. Sötét lett és még jó pár hossz hátra volt. Éhesek voltunk és kimerültek. Sötétben fejlámpával ereszkedtünk még vagy három hosszon át. A fiúk már lenn vártak a Carrelben, vacsorát főztek! Telehordták a hóolvasztó fazekat hóval, így víz is volt. Köszönjük!



 A Dent d'Herens 4171 méteres piramisa a Liongrat felől   f: Molnár Anikó

 

Megint egy nehéz éjszaka és reggel havazásra ébredtünk. Na ma senki nem megy fel az biztos. A partyk, akik ma akartak felmenni, inkább lefelé indultak, Cinó kicsit idegesen minket is sürgetett. Az “öreg róka” tudta, hogy mi vár ránk. Lefagyott sziklán lemászni nem úri mulatság. Lereszkedtünk a köteleken, aztán a törmelékes részen kötéllel lemásztunk, s a legnehezebb rész a biztosíthatatlan “könnyű” sziklás terep szerencsére nem volt jeges. A Whymper kémény volt az utolsó akadály, innen már sétaterep következett.



Elképesztő színe van naplementekor égnek a Carrel bivakból   f: Molnár Anikó 

Az Abruzzitól mindenki saját tempóban haladt, mi Cinóval és Gáborral végül a falu másik oldalán hatoltunk a parkoló felé, falunézési szándékkal. De jó volt letenni a zsákot!

Úgy döntöttünk: alszunk még egyet Valsavaranche-ban és csak holnap indulunk haza. Ezt szeretem: egy kicsit még elidőzni a hegy tövében, sátrat verni, vacsorát főzni és borozni a hegy árnyékában. Visszanézni rá és megérteni Benedek István mondatait: “Az egész együttvéve pontosan olyan, mint a Matterhorn, csak éppen nem lehet elképzelni, hogy ilyen van.”



Júlia óvatosan ütögeti le a jégcsapokat a feje fölött, miközben folyamatosan ereszkedik a mélybe, a kék-fehér hasadékba. Alatta húsz méter mélyen nyugszik a hátizsák, melynek “kimentésén” munkálkodunk. Az Il Naso(4200m) csúcstömbje alatt a szanaszét szabdalt gleccser egyik mély hasadékában csüng Júlia (Nedeczky), egy kötélen, miközben mi óvatosan eresztjük őt a mélybe. De mielőtt ide keveredtünk volna még végigmásztunk a Breithornon(4165m) és a görög mitológia egyik ikréről elnevezett Castor(4228m) fenséges gerincén.
 



 A Breithorn gerince(4165m)

 

“Óvatosan pakolni”-ez a két szó lebegett előttünk, miután arra vállalkoztunk, hogy Svájcból Olaszországba, majd újra vissza Svácjba másszunk át a Monte Rosán, házról házra vándorolva, természetesen zsákkal!

A svájci taschi kempingben még reménytelenül esett az eső, miközben csapatunk pakolni próbált, s a legutolsó fölösleges grammtól is igyekeztünk megszabadulni. Egy literes kulacs épp elég lesz, termosz szóba sem jöhetett a súlya miatt. Ilyen szabályok születtek aznap éjjel. Reggel kicsit megcsúsztunk az indulással, még a kocsikat is le kellett tennünk, Zermattba ugyanis nem lehet autóval bemenni. Egy parkolóból azonban Herbert, a vagány svájci parkolófőnök busszal befuvarozott minket a pompázatos Zermattba, ahol egy elektromos kisbusszal mentünk egészen a felvonóig. Itt elég borsos áron (37 euro fejenként) megváltotttuk az egy útra szóló felvonójegyet a kis Matterhornra, így rögtön 3800 méterről kezdhettük a túrát. A felvonó tele volt japánokkal, egyikük neccharisnyában és körömcipőben érkezett a gleccserre!

Hegymászótársunk és barátunk, kollégánk és oktatónk: Várkonyi László 2010. április 26-án szenvedett tragikus balesetet a Mount Everesten, a világ legmagasabb hegyén. Konyi és Klein Dávid 7200 méteren a viharos szélben úgy döntöttek, hogy visszafordulnak és leereszkednek az alaptáborba(5300m).

Konyi javasolta ezt, mert mindig azt vallotta, hogy a szél minden másnál jobban kimeríti  a testet, lelket és nem érdemes feleslegesen fogyasztani az embernek az erejét. Eredetileg fel szerettek volna menni a kettes tábort kiépíteni 7800 méteren, de ezt elhalasztották.

 

Tiszta, szeles időben kezdtek ereszkedni, rögzített köteleken lefelé. A rögzített köteleket a sherpák teszik be szezon elején, és egész szezonban ezen közlekednek a mászók és a sherpák. Ez egy biztosító kötél, amire a mászók egy biztosítóeszközzel rögzítik magukat, s ami veszély esetén megtartja őket. Így a mászók nem egymással vannak összekötve, hanem egy hosszú fix kötélre. Dávid beszámolója szerint nagyon jó hangulatban voltak, beszélgettek a rájuk váró, megérdemelt pihenőről és megálltak fényképeket készíteni.

 

Egymástól kb. 10-50 méterre vannak a mászók, a képeken is látszik, hogy sokan voltak  a hegyen. Helyi idő szerint dél körül (egy szemtanú beszámolója szerint 12.20-kor) megálltak egy kis dőlésszögű lejtőn. Efölött volt az a jégfal, ami leomlott. Dávid beszámolója szerint robbanásszerű hangott hallott és látta, hogy a jégfal leomlik hatalmas tömbökben. Jamie McGuiness (aki egy nagyon tapasztalt Everest-mászó) végig látta a balesetet és azt mondta, a tömbök Konyit találták el. A jégár valószínűleg elsodorta. A fix kötéllel együtt, ami kiszakadt.

Dávid egy kő emléktáblát készített Konyinak, amit a többi hegymászó-köztük a 2001-ben balesetben elhunyt Gárdos Sándor- táblája mellé helyezett el.

Konyi, nyugodj békében!

 

 

 

 

“Remélem, elénekelhetem majd, ‘nincs már felettem más, csak a tiszta ég’ ”

 

Várkonyi László ezzel a Fonográf dalcímmel búcsúzott el egy üzenetben az Everestre utazása előtt. A Mount Everestről az 5300 méteren fekvő Alaptáborból egy hete telefonált, s azt mondta, hogy most egy kis időre eltűnik.

 

Számos 7000 méteres és 8000 méteres csúcs megmászója volt – a “meghódítója” szót finoman visszautasítaná. Az Everesten, a világ legmagasabb hegyén nyolcszor járt. Most nyolcadszor örökre oda költözött. Az egyetlen magyar, aki 8750 méterre oxigénpalack nélkül mászott. Nem akart palackot használni, mert az elveivel, a tiszta hegymászásról alkotott képével ellenkezett. Konyi nagyon ritka genetikai adottságokkal rendelkezett: napokig bírta 8600 méteren, az úgynevezett halálzónában. Például két éve, amikor társa: Klein Dávid visszafordult, két napig maradt egyedül 8600 méteren, mert biztos volt benne, hogy van esélye a csúcsra. Rendkívül kifinomult szondái voltak, az időjárásváltozás, a hóviszonyok, a terep megítélésére, és végül úgy döntött, hogy a biztonságos visszatérés nem garantált.

 

Valószínűleg az egyetlen magyar hegymászó, aki már többször egyedül vágott neki a Csomolungmának. Ennek még a serpák között is híre ment, amikor Kathmanduból három nap alatt tett meg 120 kilométert, gyalogszerrel és egy 50 kilos hátizsákkal. Legendás híre van az Everest alaptáborában, ahol egy soknemzetiségű külön társadalom tagjai gyülekeznek. Konyit az egyik legkeményebb embernek tartják. Valamennyi nagy hegymászóval személyesen találkozott már 35 éves hegymászó karrierje során. Messnert, Kammerlandert, Piotrowskit személyesen ismerte.

 

Amikor egyedül indult az Everestre, nem tudott elég élelmet magával vinni. De az előző évben egy gleccserhasadékban elrejtette a korábbi expedíció ellátmányának maradékát (másfél tonna sonkát és más konzervtartalékot és háromszáz méter kötelet). A gondosan elrejtett élelmiszertartalék volt a garancia az expedícióra, hiszen egyhónapos expedíciót másképp nem lehetett volna szólóban véghez vinni. A második lépcső aljáig jutott, 8600 méterig. Teljesen egyedül volt 7800 méter felett két napig az Everesten. Annyira sok volt a hó, hogy senki más nem volt a csúcsrégióban.  Azt mondta: a hegyen nem fél, soha nem esett pánikba. Igazán soha nem is volt eddig még veszélyben, csak egyszer. A Huascaran nevű perui hegyről jött le hajnalban, miután megmászta egyedül a csúcsot, és 4000 méter környékén egy körülbelül negyven kutyából álló falka acsarkodva kísérte. Konyi egy jégcsákánnyal és egy kővel dekázott felváltva, hogy a kutyák ne támadják meg.

 

A Mont Blancon 2009-ben nem nyílt ki Krisztináék főzőjének petróleum-tartálya. Nem sikerült senkinek kinyitni, még Gábornak sem, aki pedig 90 kilogramm színtiszta izom. Konyi fogta az üvegcsét és eltűnt. Egy perc sem telt el, jött vissza, és odaadta nekem. Hogy én arassam le a babért. Kinyílt. Persze, mert előtte egy satut szerkesztett hevederekből, és kinyitotta vele az üveget.

 

Mindent szétszedett apró darabokra, telefonokat, számítógépeket boncolt, hogy megismerje a belső szerkezetüket. Amikor megérkezett az Everest Alaptáborbába, hozzá vitték a generátorokat javításra, mert ő tudott forrasztani, javítani. Ő javította  táborokban az akkutöltőket, hegesztett, sőt törött műanyagot és fémet egyaránt varrt “műszaki varrással”, ismert minden technológiát, elképesztő dolgokat bütykölt meg. Műgyanta és szénszál keverékéből  karboncipőt gyártott, ha kellett.

 

A Venedigeren, Ausztriában 2008-ban a Neue Prager Hüttében, valaki a lendülettől hanyatt esett, amikor arrébb akarta tenni Konyi legendás méretű lyukas 30 éves zsákját. Pedig a 40-50 kilós zsák tulajdonosa, lazán, elegánsan járt-kelt hátizsákjával, amiben persze mindig volt egy tartalék jégcsákány, egy tartalék kesztyű.

 

 

 

Amikor barlangtúrára indultunk, előző éjjel egy fejlámpával elindult és végigjárta a barlangot: megigazítgatta a köteleket és a köveket, hogy biztonságban legyünk. Bárki, aki vele elindult a hegyekbe biztonságban érezte magát. Ő maga volt a biztonság. Ahogy  beszélt, már attól megnyugodott minden és mindenki.

 

Vagy amikor már 18 órája voltunk talpon, s mindenki összeesett a fáradságtól, képes volt cipelni  Hédi hátizsákját is, s újabb és újabb történeteket mesélni a szakadó esőben, hogy ne érezzük magunkat annyira elesettnek.

 

15 évesen felszerelt egy hordkeretre egy lakkbőröndöt, és elindult a Tátrába hegyet mászni. Drága volt a csomagmegőrző a pályaudvaron, ráadásul nem is volt éjjel-nappal nyitva, ezért egy fán helyezte el a bőröndöt és ott alakította ki az éléskamráját. A lombok alá rejtette az élelemmel teli bőröndöt és elindult fölfelé. A bőrönd még tíz év múlva is ott volt. Elért a hegyek közé és találkozott egy cseh csoporttal, akik befogadták és tanítgatták.

 

Velük mászogatott, aztán hazajött, és azóta a hegyek között élt, akkor is, ha éppen óbudai, “kacatokkal” telezsúfolt házában volt. Nincsen, de tényleg nincsen olyan kütyü, amiből neki ne lett volna otthon nem egy, hanem inkább kettő. Gyakran megbüntették, mert nem ismerte a város szabályait. Nem kapcsolta fel a kocsin a világítást, mert ő teliholdnál nem használt lámpát, hiszen tökéletesen látott. Ha egyszer egy hegyi ösvényt  bejárt, megjegyzett minden követ és tereptárgyat és sötétben, aztán  “vakon” is bármikor végigment rajta. Ez segítette számos alkalommal is ahhoz, hogy mindig vissza tudjon térni a hegyről, ködben és akár 100 km/órás szélben is.

 

Konyi tényleg egy “letűnt kor embere” volt, megállt az idő nála valahol. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudta volna mi történik a világban, hiszen elképesztően széles látókörű volt. Szinte nem lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudna válaszolni, lett légyen szó csillagászatról, geológiáról vagy atomfizikáról. De azért az internettel bajban volt. Gépelni sem szeretett, ezt a verset azonban még bepötyögte, mielőtt elindult volna az Everestre.

 

Mit jelent, ha áll a folyó

Mit jelent, ha sima a tó

Mit jelent, ha áll a szél

Azt, hogy már nem él.

Mint a mozdulat, ha félbemarad

Mint az út, amelynek vége szakad

Mint a vízesés, mely megfagyott

Ha nem megyek, nem vagyok.

Lennék fű, mely újra kinő

Lennék lélegzetnek friss levegő

Lennék szó, mely szól neked

Lennék kéz, mely vezet

Volnék tánc, mely körbeforog

Mitől a Föld szíve dobog

S én lennék e szívben a vér

Mely soha nem áll, de visszatér"

(Omega:Mozgó Világ)

Konyi halála után Kóbor János, az Omega együttes frontembere is értesült a dal különös történetéről és Konyinak szóló utolsó üdvözletükkel együtt elküldték  a dal angol fordítását is.

 

Molnár Anikó

 

süti beállítások módosítása