Ott ültem a gépben egyedül, előttem a vontatógép. Aosta völgy repterén vagyunk, körülöttem az Alpok hegyei. 

Hónapok óta gondoltam erre a pillanatra, s már hetek óta tudtam, hogy kész vagyok rá. Mégis különös izgalmat éreztem, egy hete éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy egyedül leszek a levegőben, mindeközben viszont nagyon vágytam már arra  a pillanatra.  Próbáltam elképzelni, milyen lesz egyedül ott fenn, az én kezemben a gép. Azt csinálja amit én csinálok vele, vagyis nem egészen, repül az magától is, még jobban is talán, de egy biztos:  leszállni biztosan nem fog egyedül. 

Leginkább attól tartottam, hogy pánikolni fogok, vagy valamit elfelejtek, amit már ezerszer begyakoroltam. A repülés színtiszta fizika. Vagyis ami nem a fizika, az az ember, a pilóta. A fizika törvényeit nehéz felforgatni, ha valami történhet, az az ember hibája. Vagyis az enyém. 

Különös dolog ez a félelem. Én féltem a repüléstől, amikor elkezdtem a vitorlázórepülő tanfolyamot. De amikor először beültem a gépbe egy tapasztalt pilótával épp egy évvel ezelőtt, nem féltem. Rosszul lettem két és fél óra után, mert nagyon turbulens volt a levegő, s arra vágytam, hogy szálljunk le. Vagyis nem mondhatom, hogy az első repülési élmény olyan hatással volt rám, hogy az után csakis vitorlázni akartam volna. De aztán mégis: csak vitorlázni akartam. 

Ott ültem a gépben egyedül, beleszóltam a rádióba: “India - Whiskey-  Alpha készen áll az indulásra”. És elindult a vontatógép. Mivel egyedül ültem benne és hiányzott az oktatóm súlya, ezért sokkal könnyebb lett és sokkal korábban repült el  a földtől. Szerencsére a magyar oktatóm figyelmeztetett erre, így nem ijedtem meg, hanem szépen visszanyomtam. Miután elemelkedtem a földtöl egyértelmű volt, hogy akkor ezt itt végig kell csinálni. A felszállásról ugyanis még dönthetek, de leszállni kötelező. 

A repülés nagyon nem könnyű, nem olyan, mint autóvezetés, sokan ezt a hasonlatot szokták mondani. Nem, nem autót vezetsz. A repülő repül és szárnyai vannak, az autónak pedig kerekei és azokon gurul. Az autóvezetésben annál nagyobbb a biztonság, minél lassabban mész, a repülésben a biztonságot a nagy sebesség, a veszélyt a kis sebesség jelenti. 

Gyorsan kattogott az agyam, amíg nem értük el a vészmagasságot jelentő ötven métert, utána már könnyebb a dolgom, ha elszakad a kötél. De minden simán ment, szépen sikerült követnem a vontatót. 

Sokáig nem értettem a leszállást, mindig elrontottam valamit. Vagy túl röviden érkeztem, vagy össze-vissza rángattam a féklapot, vagy nem húztam fel a gép orrát. Mindegyik fatális. Szerencsétlenségemre egy olyan oktatót fogtam ki, akinek nem volt türelme a hibáimhoz. Egyszer egymás után négyszer szálltam le úgy, mögöttem az okatómmal, hogy egyáltalán nem húztam fel a gép orrát. Fogalmam sincs, hogy miért. Mauro egyre idegesebb lett, a negyedik után ordított, hogy  ő nem érti mit csinálok. Én azt nem értettem, hogy ő miért nem érti, hiszen ő az oktató. 

Hazautaztam Budapestre, ahol a Máv repülőklubb oktatói nem ordítoztak, s egy-két farkashegyi leszállás után már kezdtem érteni, hogy mi történik. Bánki Peti, az egyik oktató javaslatára pedig elkezdtem fejben gyakorolni, ami az olasz okatóm szerint marhaság, de nekem működött. A magyar oktatók, meg néhány olasz is azt tanácsolta, hogy cseréljek instruktort. Az utolsó repülésem az olasszal borzasztó volt, már repülés közben is ordíbált, mert valamire azt mondtam, hogy nem. 

Aztán mondtam neki, hogy most mással repülnék. Az új oktatóm, Attilio türelmes volt, sokszor mondta, hogy “bravissima”, de ami tényleg számított, hogy rájött, hogy mi a gond. Amikor valamit rosszul csináltam, mindig volt egy megfelelő gyakorlata, s hipp-hopp megszűnt a félelem, vagy valami gát és ment minden. A leszállásnál az segített, hogy a pálya másik oldaláról szálltunk le, ahol kevésbé félelmetes volt a pálya, nincsennek emeletes háza, autók alattam, csak egy szemétfeldolgozó, s legfeljebb a szenyvízbe eshetek bele. Ettől kezdve csináltam a leszállásokat, röviden, hosszan, de elmúltak a gátlásaim. Így már a  másik oldalra is ment. 

Az első, mindig az első marad 

Amikor lecsatoltam a vontatógépet és egyedül maradtam, mosolyognom kellett. Ugyan nagyon koncentráltam arra, amit csinálnom kell, de leírhatatlanul fantasztikus érzés volt egyedül a csenddel, két szárny tart fenn csak, nincs motorzúgás és nincsen senki más. Csak te, a szél, amiből érzékeled a sebbességed és valahogy biztonságban éreztem magam. 1300 méterre repültem fel, onnan volt 800 méterem repkedni. 850 méteren kezdtem a leszállást, figyeltem arra, hogy szép fordulókat csináljak. A leszállást kicsit elrontottam, visszacsuktam egy kicsit a féklapokat, amitől a gép elemelkedett picit, de aztán sikerült korrigálni. 

Ahhoz, hogy elvezessek egy gépet, az kellett csupán, hogy abbahagyjam az aggódást és csináljam, amit kell csinálni, hogy a gép repüljön. Amikor leszálltam, olyan boldog voltam, mint egy gyerek. Ugráltam a kifutópályán, mint egy hároméves. Amikor eldöntöttem, hogy repülni fogok, tudtam, hogy még nem vagyok készen rá és ahhoz, hogy egyedül tudjak repülni egy kicsit más emberré is kell válnom. Remélem sikerült….

Sokk. Nagy Britannia öregjei a jövő ellen szavaztak, a fiatalok sírnak. Persze vannak fiatalok, akik nem. Félelemből és ostobaságból született döntés. Most nem mennék bele abba, hogy az Unió miért működik rosszul, vannak akik ehhez nálam sokkal jobban értenek. De azt az Európát, aminek hálistennek mi is tagjai vagyunk, szeretem. Tegnapelőtt reggel érkeztem meg a kis olasz házikómba, reggel hatkor indultam, délelőtt tízkor már itthon voltam. Három nap a vibráló Budapesten, ami tele van energiával.

Piknik a Szabadság-hídon a naplementében több száz emberrel. Csak. Mert piknikezni jó. A legjobb. Budapesten, Szlovéniában, Olaszországban. Magyarokkal, szlovénekkel, hollandokkal, angolokkal. A földön ülve a Duna felett boroztunk és sós mandulát ettünk. 

Lassan lement a nap a Duna felett és minden fantasztikusan színes volt. Ubert hívtam, a magyar kártyámon nem volt épp pénz, gyorsan bescanneltem az olaszt. 

Holnap reggel megyek Svájba dolgozni, ahol egy holland cégnek trénerkedek. De két hete még a szlovéniai Soca folyó partján ültem, ahol egy holland és egy szlovén nagyon jó barátommal pisztrángot sütöttünk. A Socán egyre több magyar dolgozik és nem "gazdasági bevándorlók", hanem a többségük azért jön ide, mert ez egy mágikus hely. Aki nem, az úgyis elmegy. A Soca türkiz víze beszippant és nem ereszt. 

Minden évben többször sütünk itt pisztrángot, sajnos a pisztráng árust feljelentette a sozmszédja, hogy nem ad számlát, így csak ismerősnek árul már. Két euro egy hatalmas és friss hal, kibelezve. 

Megvettük – immár titokban – levittük a partra, tüzet raktunk. Szedtünk pár ehető gyógynövényt útközben, fokhagyma és olivaolaj rá és mehet a tűzre. Főztünk krumplit otthon, így dobtuk  a parázsra, mert így már az is kész van, mire  a hal megsül.

Roli, a holland hozott dinnyét, amibe a kutyája, aki még kicsi és neveletlen, azonnal belemászott. 

Tegnap chateltem a szintén szlovéniában élő angol haverommal, aki mérhetetlenül el van keseredve. Ő imád Szlovéniában élni, és az összes üzleti ügye Európához köti, s ha nem lép valamit (házasság, másik állampolgárság) akkor az élete éveken belül biztosan megnehezedik.

Én magyar vagyok, de ugyanenyire európai is. És kedden még mind azok voltunk a Szabadság hídon: angolok, magyarok, spanyolok, olaszok… Én nagyon sokat köszönhetek az Uniónak, az olasozktól megtanultam enni, a szlovénoktól a természet hihetetlen szeretetét és tiszteletét, a hollandoktól angolul tanulok most is és az angolok azok, akik vigyáznak rám... Sorrry for them. Bye Bye Britain! 

Az osztrák-magyar hadsereg egy valódi falut emelt a kétezer méteres meredek hegyormokra. Némi egyensúlyozásra és tériszony-mentességre is szükség van a bejárására. Három csaj: Natasa, Aiga és én: már összeszokott csapat vagyunk. Évek óta járjuk a hegyeket. Natasa szlovén, Aiga északról, valahonnan Norvégiából származik. Szereti a joghurtot ls rajong a szőlőért. Kicsit szokatlan egy szamojédtól.

Október eleje volt és ez azért különösen jó időszak túrázni, mert egész nap egyetlen emberrel találkoztunk, annál több lóval, bikával, tehénnel, hernyóval. Igen valóságos hernyó invázió volt az ösvényen, találgattuk mi oka lehet, de nem tudtuk megfejteni. A bikákkal jobbnak láttuk nem ujjast húzni, ők persze az ösvényen legeltek, így mi kerültünk. 

Kobarid, azaz Caporetto felől indultunk és a Vrata irányába tartottunk. A cél pedig a Krncica(2140m) hegygerince. Egy keskeny hegyi út előtt parkoltunk le, kb. 800 méteren. Az úton fel lehet menni autóval is, de ezt mi nem tudtuk, így egy órával többet másztunk fölfelé. 

Ez  a túra összekapcsolható a Krn megmászásával is, de az egy igazán hosszú napot igányel, s az is lehet, hogy bivakolni kell közben. Ami egyébként jó móka, mert ezen a túrán annyi világháborús barlangot keresztezünk, hogy sátorra igazán nincs szükség. A barlangok egy esetleges vihar esetén is kiváló fedelet nyújtanak, de ha villámlik, akkor nem mindegy, hogy hogyan helyezkedünk el bennük. 

Ezen a túrán tényleg a történelem egy nagyon meghatározó háborújának közvetlen színterén tapostunk. Tucatnyi bunkeren másztunk át, találtunk bomba darabokat és konzerv dobozokat is és még számos beazonosíthatatlan rozsdás fémdarabot. Valamennyi a harcokból maradt itt.

A táj káprázatosan szép, nehéz elkézelni szinte, hogy a harcok közepette ez ne érintette volna meg a katonákat, akiknek persze jobb dolguk is akadt, mint gyönyörködni a hegyekben. 

De nem csak szépség van itt, hanem nehézség is bőven. Az ösvények keskenyek, a hegyoldal meredek, a kövek omlanak, s ha az időjárás nem olyan barátságos, mint amilyennek nekünk mutatta magát, van itt villámlás, lavina, kőomlás. 

Mi a gerincet követtük végig odafelé, így mindkét oldalsó völgyre ráttunk, ahol káprázatos alakzatokat öltöttek a felhők. Visszafelé a katonai ösvényen jöttünk, így biztosan nem maradtunk le egyetlen bunker látványáról sem. 

A szemközti hegyen egy szabályos katonai falu van, megszámlálhatatlan bunkerrel, emeletekkel és ösvényekkel.

Túrajavaslat: Ha kétnapos túrát tervezünk, az első nap áljunk meg a gerinc végén a Skutnik csúcsa előtt és keressünk egyet a kényelmes katonai bivakokból. Ágyazzunk meg, és aludjunk, majd a felkelő nap sugaraival együtt folytassuk a túrát a Krn felé. Ha elérjük Kal csúcsát az olaszok bunkereit is láthatjuk, de az osztrák-magyar hadsereg is tüsténkedett itt, alagutat fúrtak, hogy a csúcsot megvédjék az olaszok elől. 

Mi azonban visszafordultunk és megpróbáltuk levágni az utat a meredek lejtőn, de az kifogott rajtunk és így visszatértünk a katonai ösvényre. 

Az Alpokban sem lesz fehér karácsony? Nincs hó. Seholsincs. Nem is lesz. 

Legalábbis karácsonyig tuti nem lesz, és az ünnepek alatt is csak mutatóba. Totális a káosz az Alpok Déli részén, vagyis ott, ahol a legmagasabbak a hegyek, s a legpuccosabb pályák vannak. Ma felmentem gyalog Champolucből (ez a Monte Rosa hegyláncban lévő pályarendszer egyik mutatós hegyi faluja), hogy megmutassam, mi van sípálya helyett. Gáz. Rét, és álló síliftek. 

Kamionnal hordták össze  azt az egy sípályányi havat, amit mutatóba leratrakoltak, hogy mégis kinyithassák a pályát, ha már eladják a szezonjegyeket. 780 euroért.  Minden zárva van, nincs egy lélek sem. Ami nem csoda, hisz minek jönnének síelni, ha legfeljebb kirándulni tudnak az őszi időben. 

Az előrejelzések szerint a hó januárban jön. Valami kevés hó esni fog az Alpok északi részén, de itt délen semmi. Januárban állítólag viszont bőségesen bepótolja azt, amit kihagyott most decemberben.

Ez persze sovány vigasz azoknak, akik a téli szünidő alatt akarnak síelni, vagy netán pénzt keresni. Mint én. Mert ha nincs hó nincs munka, (síkölcsönző nem működik kölcsönzni akaró síelők nélkül), így egy hónapnyi pénznek búcsút lehet inteni, ami azoknak, akiknek nincs sok tartalékuk elég megrázó.

Úgyhogy marad a hóelőrejelzések böngészése, és a sziklamászás. 

Legjobb tanács talán  tényleg az amit a wepowder weboldal mond: ne remélj semmit, aztán még meglepetés is érhet! 

Bombolo, a neve is gyönyörű, de a hely ahol van, az leírhatatlan. Egy barlangkürtőn keresztül kell felmászni egy hatalmas felül nyitott kör alakú barlanghoz. A Grotta dell’Edera, az edera nevű virágról kapta a nevét, ami teljesen beszőtte egykor a barlangot. 

Nem csoda, hogy az itáliai, pontosabban liguriai sziklamászókat megihlette a hely. Nico Acame, aki az egyik legerősebb sziklamászó volt Finale Liguriában, amikor a barlangot felfedezte, azonnal meglátta a Bombolo útvonalát. Egy különleges vezetésű út, nem egyenes, hanem a sziklafalon található tufákat követi, s a barlang egyik mellékágának tetején lévő lyukhoz vezet.

Egészen csodálatos mászás, erőt igényel, de rugalmasságot is. A teteje felé van egy terpeszlépés, ami egészen fantasztikus, innen kell a kivezető méterekhez kissé jobbra elmászni. 

Nico Acame, amikor építette az utat gondosan ügyelt az edera virágra, egyet sem bántott. Mégis valaki kiirtotta a növényt. Sosem derült ki, ki tette az aljas dolgot, de a mászók tudják, hogy azok lehettek, akik a fal más részeire utakat építettek. 

Egészen biztos, hogy nincs az a mászóút, ami indokolja, hogy kiirtsák a névadó virágokat. 

Biokertészet rovarokkal

Nico Acame is dühös, s ma már nem is mászik, persze nem emiatt, hanem mert nagyon fáj a keze. Ideje nagy részét különleges kertészetében tölti. Nem biokertészet, hanem rovarokat használ. Jó rovarokat a rosszak ellen.

Tény, hogy a fél tucat paradicsomfajta ízét, amiket megkóstoltam, sosem felejtem el. Édes, zamatos, paradicsomíz. A zöldségei egészségesek és szépek. A banánfái már pusztulnak, de hát nem minden kísérlete jött be. 

Nico nem csak az üvegházban alkot, de egy elismert modern művész is. Nagyon elismert. Mindenben. Együtt mászott Patrick Edlingerrel, Verdon atyjával. A sziklamászásban megrokkant kezeivel szemétből, hulladék anyagokból készített szobrokat rejt el az olivafák és paradicsom ültetvények közé. Sétálok az olíva ligetben és a kövek közül arcok vicsorognak rám. Egyszerre rejtélyes és lenyűgöző az egész. 

Az egyik üvegháza a műterem. Annyira csodálatosak a fények benne, hogy new yorki fotósok is bérbe veszik időnként, de Nico művész barátai egész Európából jönnek ide alkotni, írni. 

Az üvegház is telis tele van csodás szobrokkal, sílécekből, eldobott olajoskannából, rozsdás fémlapokból alkotott művekkel.

De Nico Accame maga egy fantasztikus ember. akinek lényében van az alkotás. Mindegy, hogy az egy sziklamászó út, avagy egy szobor, vagy egy fürt paradicsom, a lényeg, – tanúsíthatom–, hogy minden remekmű. Vannak ilyen emberek. 

A Bombolo (6b nehézségű út) is ilyen remekmű. Életem legszebb útja, s természetesen előre másztam, vagyis én vittem fel a kötelet, de egy ilyen utat csak így lehet megmászni.