Elöljáróban csak annyit , hogy két csapattagunk : Máté és M. Gábor evezősök. Ettől persze még nem kellett volna egy evezőt végigcipelniük Európa legmagasabb (vagyis inkább a második- az Elbrusz után) hegyén, de ők megszállottak. S ez a megszállottság szükséges is a 4808 méteres Fehér hegy megmászásához.
 

A Mont Blanc megmászásához akklimatizáció is szükséges, és ezt komolyan is vettük. Ugyanis akár már 2700 méteren lehet hegyi beteg valaki, sőt akár bele is halhat. Ezt megelőzendő a Gran Paradisora (4061 méter) másztunk fel először. A Vittorio Emanuele Ház felől, ami 2775 méteren áll, előtte pedig egy kristálytiszta vizű tengerszem, ami olyan hideg, hogy csak a legvakmerőbbek merészkedtek bele.

Füreden Kálmán hajójában aludtunk. Kálmánt senki sem ismerte, na jó Valika némiképp: és ő bizton állította, hogy Kálmán egy angyal. Kálmán tényleg angyal, mert két hajót intézett nekünk, miközben ő az Almádiban lévő Ramada Hotelben zongorázott.

 Így beköltöztünk a Róza nevű jachtra, na jó csak kicsi jachtra. Pazar volt minden én megettem anyu főztjét (rizs hallal) a többiek pizzáztak. Bepakoltuk a hálózsákokat és nyugovóra tértünk volna... Kálmán telefonált, hogy húzuk be az ablakokat , mert vihar lesz. Valika elintézte.... megint nyugovóra tértünk volna...de Kálmán telefonált, hogy nem  kattog-e az árboc...lehet, hogy nem ezeket a szavakat használta, sőt valószínű, de a lényeg az volt, hogy innnetől kezdve Vali fantáziája egy másik világba került  és hamarosan azt képzelte, hogy mi az éjjel a hurrikán és tornádó együtes munkájának következtében a nyílt tengeren fogunk kikötni....

A Millstatter See fantasztikus fényekben gyönyörűnek és piszok hidegnek látszott, amikor jó magyar szokás szerint utolsó pillanatban beestünk a döbriachi versenyközpontba. Nevünkön szólítottak a szervezők: "Attila, Csaba és Anikó"- üdvözölt minket  Christian, aki nem csinált problémát abból, hogy este nyolckor lezárult a nevezés. Beneveztük csapattársunkat (x2s Kona Team) Poór Brigit is, aztán csekkoltuk a vizet, amiről az osztrákok azt állították, hogy húsz fokos. Persze... nekik...

Hamarosan kerestünk egy jó kis sátorhelyet a közeli erdőszélen.Én jól ismertem az erdőt, néhány hete is itt ferrataztunk, úgyhogy tudtam a jó kis mosdóhelyről is. Az asztalokat a fa alatt persze Sipi vette észre. Szóval sátrat vertünk, a másik sátorponyvát pedig a bicajokra terítettük, mert gyanús felhők gyülekeztek az égen.

Következő túránk programjáról egy "képrejtvényt" készítettünk:

A képrejtvényre érkezett megfejtések közül nekünk ez tetszett a legjobban:

Ötzi, a hegyiember felébred barlangjában és elindul tobozt 
rágcsálni,de az ottfelejtett vonatkalauz málnás hógolyókkal 
bombázza meg, ezért Ötzi sietve eltűnik a hágó mögött. Sorsa 
azonban meg van pecsételve, mert a hegy mögött maga a Stüszi 
vadász várja eperlevesbe mártott jégrepeszekkel, hogy vissza-
kergesse a múzeumba. Eközben Mannfréd ácskapoccsal titokzatos 
húsdarabot klopfol a ház pincéjében.
Talált, süllyedt? :) /T.Gábor/

Így túrázunk mi...dalban mondja el Tibor

ez a dal végigkísérte az utunkat, Tibor csak a refrént variálta, vagyis hol izzadt, hol nem. Ebből tudtuk, mennyire fáradt.  Amikor pedig nagyon fáradt volt, már nem is énekelt, noha izzadt....

Szóval Cortina d'Ampezzo mellett kempingeztünk, a Boite folyó partján. A kempingről ráláttunk a Fiames-re és a Col de Rosa nevű hegyre, ahol a ferrataink vannak. Első este nem volt semmire erőnk, csak sátrat állítani és sörözni. Másnap amúgyis korai indulást terveztünk, úgyhogy a pizzázás után bebújtunk a sátrakba.

A kemping bejáratánál kanyarodtunk rá az erdei ösvényre, ami a ferratahoz vezet. Egy hómezőhöz értünk, amin átvágva elkezdődött a drótos rész. A ferrata kezdete is elég nehéz D-vel jelzett szakasz, de közel sem olyan nehéz, mint az osztrák társai. Kellemes "örömmászás" ez, néhol a gernicen haladtunk, egyik lábunk a gerinc jobb, másik pedig a bal oldalán. Volt egy két igazán élvezetes mászás-feladat, amikor például egy kémény fölött kellett átlépegetni.