Egy Csontváry festmény nyomába indultunk. Pontosabban Vancsó Zoli fotóművész barátunk látott gyermekkorában egy képet, amitől aztán nem tudott szabadulni. Azóta vágyott arra, hogy megnézze, milyen eredetiben a Nagy-Tarpataki-völgy.

De mire úgy alakult, hogy eljuthatott volna ide, 2009. október 23-a lett, s leesett  a hó. Zoli barátunk ránézett a képre, s mivel ő úgy látta: ez nem téli tájat ábrázol: úgy döntött inkább itthon marad.

 Ez nem a Csontváry kép, de a színek nem rosszak

Minket viszont néhány tíz centiméter friss hó nem tántorított el az utazástól.  Ótátrafüredig hamar elröpül az idő, még akkor is, ha Szlovákiában illik betartani minden sebességkorlátozást, különben súlyos eurokat perkálhat le az ember. Ótátrafüredig még mindig siralmas látványt nyújt a Tátra.  Évtizedekig tarthat még, amíg a  2004-es pusztítás nyomai kezdenek eltűnni. Akkor az orkánszerű szél irgalmatlan pusztítást végzett, s a hegység lábainál lévő erdőket a földdel tette egyenlővé. Jobb tehát a felvonót használni, mint a siralmas látványt nyújtó erdőben felcaplatni a Tarajkára, a Hrebienok(1285m) nevű állomásig. A jegy 5 euro oda-vissza. Innen a zöld jelzésen indultunk a híres Tarpataki vízesések és fenyvesek között.

Júlia a gránittömbök között

A víz gömbölyű kövek  forgatásával fantasztikus medencéket vájt ki, Júlia (-Nedeczky, tagja annak a hegymászócsapatnak, amelynek nőtagjai először másztak fel 8000 méter feletti csúcsra, s egyébként klarinétművész, a Vodku zenekar oszlopos tagja), azt mondta: simán megfürdik bennük bármikor.

 Júlia fürdés előtt

Hamarosan a Zamkovsky menedékházhoz értünk (1475m), ahol végre újra a remek szlovák chata-k(ejtsd: nem csaták, hanem haták) remek sörét és leveseit vehettük magunkhoz. Itt találkoztunk egy magyar csapattal, akik szintén a mi úticélunkat: a Vöröstorony-hágót nézték ki maguknak. De ők már lefelé jöttek, s közölték velünk, hogy a hágó járhatatlan a hó miatt.  Innen a hóban mentünk tovább: a Közép-orom, a Katalin-torony és a Nagytemplom sziklaképződményei mellett szépen ránk is sötétedett.  Fejlámpa mégse kellett, világított a  Hold. A Téry Ház (2015m) már mesziről látszott, igaz, nagyon messziről. Jó kis kaptató még a házig. Az út ráadásul kicsit jeges is volt. Fentről láthattuk volna az öt szepesi tavat rejtő katlant, a Koszorút, a Vöröstorony hágót, a markazit-tornyot, a Jégvölgyi csúcsot, a Hó csúcsot és a Zöld -tavi csúcsot. De sajnos nem láttuk.   

A Nagy-Tarpataki

Mire a házba értünk szerintem Miro, a ház vezetője azt hitte nem is jövünk, mert meglehetősen mogorva volt, és azonnal közölte, hogy az a mi bajunk, hogy nyolc helyett csak öten vagyunk, mert fizetnünk nyolc főért kell. (Igaz, hogy írtam neki, hogy hárman lemondták, de azt mondta nem kapta meg. Becsületére legyen mondva, végül csak hat személyért fizettünk.) Azért enni kaptunk, inni kaptunk, s végsősoron nekünk más nem hiányzott. A forró almalé és a slivovica jót tett velünk, s egyelőre nem arra koncentráltunk, mi vár ránk holnap. A házban volt még öt magyar srác, akik a bőrbakancsaikat waxolgatták, s óvatosan kérdezgették: merre akarunk menni holnap. A Vöröstorony -hágóba-mondtuk. Természetesen. Miro csak húzogatta a vállát, amikor tanácsot kértünk tőle. Azt mondta: Ő át tud menni a hágóban ilyen időben is. Nem tudtam pontosan, hogy csak a válasz elől akar kitérni, vagy engem akar minősíteni.

Hamarosan öt szlovák is érkezett, később kiderült , hogy Kristof és "brotherjei", akik farmerben és Martens-bakancsukban nem épp tapasztalt hegyi vándornak néztek ki. Kivéve Kristofot.

Hamarosan elvonultunk hatszemélyes (három emeletes ágyból álló) kicsiny hálótermünkbe. Én és Gábor (Németh Gábor) hálózsákban, a többiek a ház pokrócaiban kerestek menedéket a hideg elől. Misi ennek ellenére egész éjjel vacogott és reggel egy liter pálinkával sem lehetett volna rábírni arra, hogy folytassa az utat  velünk. Misi és Monix lementek. Misi közölte, hogy a Grand Hotelig meg se áll, de aztán Budapetig nem állt meg. Mi a szakadó esőben, - ami később hóra váltott,- elindultunk a Vöröstorony-hágóba. A szlovák "brothereket" előre engedtük, had a tapossák a nyomot. Aztán sokáig nem taposták, mert a riadt tekintetű tesókat, valószínűleg megszánta Kristóf, és visszafordultak. Mi elszántan másztunk a szakadó hóesésben, amíg elértük a hágóba vezető láncos utat.

 Vöröstorony-hágó zimankóban

Kicsit csúszott ugyan a szikla, de a láncok nem mindenhol voltak hó alatt. Ahol nagyon kellettek, ott lehetett őket használni. Volt egy kép necces lépés, ahol csak nagyon óvatosan, s jégcsákánnyal illett menni. A kezem lefagyott a sziklán való kapaszkodásban.  Muszáj vol többször megállnom, annyira fájt. Júlia és Gábor hősök, vagy nem emberek:), mert nekik nem fázott a kezük.

Órák alatt értünk át a hágón, de a másik oldalon a Nagy-Tarpataki-völgyben már tisztult az idő. Egyre jobb volt a hangulatunk is, néhány ovomaltinos csoki és sportszelet után már a Rablóház sziluettjét is ki lehetett venni. A hágóból egy-másfél méter mély hóban másztunk le, néhol teljesen eltűntem egy-egy lépésben. 

 Ez már a Nagy-Tarpataki-völgy

A völgy gyönyörű,  a tavak befagyva: meseszép volt a táj. A Rablóházban  ropogott a kandallóban a tűz, a vizes bakancsot ledobtuk, a nedves kabátot kiterítettük a kandalló elé. Itt is kipróbáltuk a sört, a rumos teát, a leveseket és a rántott sajtot.. így ebben a sorrendben.

A Nagy-Tarpataki-völgy  napsütésben

Júlia nem bírt magával és sötétedés előtt kitalálta, hogy megmászat velünk egy dombot. A sötétben baktattam tehát  a "dombra", ahol út nem volt, viszont a kövek, amiken mentünk vagy görögtek, vagy csúsztak.

A házban ágyneműben aludtunk(!),ami, aki kicsit ismeri a hütték, chaták világát , tudja: nagyon nagy szó. A reggeli is pazar volt, bár a török kávéjuk felejthető. A Lengyel-nyeregbe indultunk, ami átvezet a Sziléziai völgybe. Az idő pompás volt, hétágra sütött a nap. A hó jó volt, azaz kemény. S mivel a nyeregbe elég meredek hólejtő vezet fel, ez nem mellékes. Legalább huszan tartottak még rajtunk kívül a nyeregbe, szlovákok nagyrészt.

a Lengyel-nyereg felé

Felértünk, megvártuk, amíg Júlia itt is megmászott egy kisebb csúcsot, aztán visszaereszkedtünk. Mi a Nagy-Tarpataki-völgyön át akartunk lemenni az autóhoz, mert az gyönyörű. Tényleg: a Tátrában  sehol nincs ennyi tó (huszonkettő) és vízesés együtt. Üzenem Zolinak: mi nem találtuk Csontváry képét, de már értjük, hogy miért erről a tájról festette...a mi képeink itt

Ajánlott térkép: The High Tatras 1:25000, BB Kart, kapható az ótátrafüredi turistaboltban, ára: 4,38 euro

Várkonyi László - aki tapasztalt expedíciós hegymászó, jelenleg a Salamandra Outdoor túravezetője - évek óta vezet túrákat a Mont Blancra. Azt mondja: a hegyi balesetben meghaltak száma meghaladja a nyolcezret. "A Mont Blanc masszívumot, ahol több tucatnyi nagy csúcs, és ezer körüli mászóútvonal található, nagyon régóta három büszke és presztízséhes alpesi nemzet fiai lakják körül. Elképesztően sokan jönnek ide máshonnan is. A Mont Blanc a világ ötödik leglátogatottabb hegye, évente több mint húszezer csúcsratörővel. Chamonix-ból csábító a látvány: úgy fest, mintha egyszerű volna feljutni a csúcsra. A legtöbb baleset nyáron, a tömegek támadása idején történik. De persze azelőtt is voltak szerencsétlenségek."  

 A felfelé menőké az elsőbbség

"Ősidők óta élt a környéken a szokás, hogy a rendkívüli eseteket be kell jelenteni, és akkurátusan regisztráltak is valamennyi bejelentést. 1751-ben például a piemonti uralkodó herceg vizsgálóbizottságot küldött ki egy kőomlás miatt, amely a Lac Vert tavat jelenlegi helyére „rendezte”. A jelentés hat ember és egy tehéncsorda elvesztéséről számolt be. Van még egy elgondolkodtató jellegzetesség. A Mont Blanc masszívumban bekövetkezett balesetek és sérülések száma az utolsó húsz évben egyenletesen körülbelül a tizede volt az összes alpokbeli hegyi balesetekének, a halálos végződésű baleseteknek viszont az ötöde esett meg itt, vagyis itt kétszer gyakoribbak a halálos kimenetelű balesetek” – mondja Várkonyi László.

Kígyózó sor a csúcsgerincen

Véletlenül kint felejtenek egy üres dobozt a Gouter Ház recepciója előtt, s a tartály pillanatok alatt megtelik szeméttel. A hegyen ugyanis íratlan szabály, hogy mindenki leviszi magával a szemetet. A kisteremetű Nadine kipattan, és igen erélyes hangon közli előbb angolul, majd franciául, hogy nem méltányolja a szemetelést. “Gyakran határozottnak kell lenni, tudni kell nemet mondani, mert ha nem ilyen vagy, akkor a legkisebb rendellenesség esetén is pánik tör ki. Ezt hosszú évek alatt meg lehet tanulni. Néha az ember elszontyolodik amikor azt látja, hogy igyekszik, de nem sikerül, pedig mindent belead. Mi nagyon jó csapat vagyunk és sokat tudunk nevetni annak ellenére, hogy kemény itt az élet. Ez az egész játék is egyben" – nevet Nadine.

 David, Frank, Nadine és Claude délutáni sziesztán

Claude Barnier, Nadine férje is hegyivezető, de most nem gyakorolja a szakmáját, mert a ház vezetése leköti az enegiáját. Claude is elvégezte az ötéves hegyivezető iskolát, és mint minden diplomás, előbb jelölt lett. “5000 euróba kerül az iskola, és aztán két év jelöltség után hegyivezetőként is hatévente újabb vizsgákat kell tennünk, ami szintén több száz euróba kerül. A vezetőknek évente nehezebb utakat kell megmászniuk, túristák nélkül, hogy szinten tartsák technikai tudásukat" - meséli. A hatalmas tömeg újabb és újabb építkezéseket generál a hegyen. Jövőre   a tervek szerint újabb menedékházat építenek nem messze a Gouter Háztól, de egyelőre hiányzik a pénz. Addig marad a tömeg a Gouter Házban, és valószínűleg csak egyre nő a Fehér hegy ostromlóinak száma.

Molnár Anikó

A Dolomitok mítikus hely, az alpinizmus bölcsője, itt kezdte Messner, Comici, Cassin és még nagyon sok híres alpinista. A Dolomitokban a Schiara (Konyi szerint ejtsd: Siara, de csak azért mert "retro") csoport az egyik legjellegzetesebb vonulatáról híres, tűhegyes csúcsok és karcsú sziklatűk, s a Schiara déli fala az egyik legnagyobb fal a Dolomitokban. Itt élt a közelben Dino Buzzatti.

És itt van az a ferrata: a Zacchi, ami az első via ferrata volt, amit megnyitottak a turisták előtt is. Azelőtt ugyanis csak katonai célokra használták a vasalt utakat. Az utat Luigi Zacchi építette ki a hetedik műszaki ezred katonáival. Az útvonalunk együtt halad az Alta Via nevezetű nagyon népszerű útvonalon.

A képen a Monte Pelmo, alkonyati rózsaszínben, a Civettáról

A Dolomitok név eredetileg Dolomieu márki, francia geológus nevéből származik, aki ezt a szokatlan kőszerkezetet azonosította. A Dolomitok a benne lévő magnézium miatt szokatlanul rózsaszínes árnyalatok ölt, ezért olyan meseszerűek errefelé a napnyugták s napkelték.

A Schiara csoporthoz eljutni sem egyszerű, kb 8-10 órás autózás után még 3 óra gyaloglás várt ránk a Settimo Alpini Rifugio-ig. De Italiában vagyunk, a háziak, akik rendszerint hegymászók, s vendégszerető fajtából valók, nem csinálnak problémát abból, ha a vendég este 11-kor érkezik meg.

A Schiara éles fogazata

Kísérteties erdőn, egy  érezhetően(éjjel lévén nem láthatóan) gyönyörű kanyon mellett vezetett fel az ösvény. Hosszú tekergés után megláttuk a ház fényeit, s ez, na meg a jó olasz Moretti Birra ígérete adott erőt az utolsó méterekhez. A háziak még vacsorát is adtak volna, de mi beértük a sörrel.  A ház kifogástalan, négyágyas szobák, melegvizes fürdő, igaz négy eurot kóstál egy melegvizes zuhany, de ez is szép 1502 méteren.

Reggel korán indultunk, mert kemény utak álltak előttünk. A Schiara csoport azért is különleges része a Dolomitoknak, mert egy helyen található benne legalább öt igen nehéz via ferrata út, s mi ebből hármat  akartunk egy nap alatt bejárni.  Körülbelül egy órás túrával értük el a Zacchi utat. A ferrata egy kis barlangból indul, amelyben egy rendívüli, modern freskó is van. 1800 méterről indult az utunk egy szűk kéményben, melyből egy párkányra egy létrán kapaszkodunk ki.

Innen látszik a Marmol ferrata is , amin visszafelé ereszkedtünk. Egy 15 méteres nehéz kéményrész után meredek sziklatűk között haladunk. Alattunk a mélység és innen látszik Gusela del Vescova 40 méteres monolitoszlopa is. (Erre egy klasszikus hegymászóút vezet.)

Itt van egy kis piros  fémbivak, ami vihar esetén nagyon jól jöhet. Volt benne sajnos üres borosüveg is, és néhány ágy. A Monte Schiara csúcsára a Berti ferratan mentünk tovább egy keskeny repedésen, ez nem is volt egyzserű mászás. Majd egy kis hágóba értünk, itt ahonnan létrák segítségével érünk fel a csúcsra. A csúcson tömeges alvásba kezdtünk. 

És végrehajtottunk egy különleges szertartást is.  Konyi szerint ugyanis, aki  a Schiara csúcsára ér és a közelmúltban névnapját ünnepelte, vagy egy kiadós verést választ, vagy egy hétig a társak által adott névvel él tovább. Így  fenekelték el Juditot , s így kaptam én a Atomfaros Cseknő nevet. Flóra pedig Varangyka lett.

Az alvás által elvesztegetett időnek meg lett a böjtje, mert lefelé jobbról  csodaszép viharfelhők gyülekeztek. Én mindent szeretek a hegyekben, csak a villámlást-dörgést nem annyira. Pláne, ha épp egy villánhárítóra van kötve az ember!!!! És itt most dörgött-villámlott.

Szerencsére  az égiek nem áztattak el bennünket, mert még az út fele hátravolt. A Sperti ferratan kapaszkodtunk lefelé, ami  legalább olyan nehéz volt, mint felefelé mászni, ez ugyanis a környék legnehezebb ferrataja, C/D-s nehézséggel.  Sok kémény-mászás lefelé, törmelékes, omladékos részeken. Este 9 körül értünk vissza  aházba, s mikor a háziak meghallották, hogy a Spertin lefelé jöttünk, kicsit idegeseknek tűntek.... Azt mondták, az egy veszélyes út. Valóban az, igen óvatos mászást igényel és a kőomlás veszélye is nagy. Másnap annyira fáradtak voltunk, hogy a ferrata helyett egy könnyebb túrát választottunk és megnéztük a Schiara déli falát, ami az egyik legnagyobb déli fal a  a Dolomitokban.

És még le is kellett ereszkednünk az autókhoz, hogy átmenjünk a gyönyörű Alleghebe, ahol egy brutálisan jó campeggioban szálltunk meg. A mosószobában fűtés is volt, úgyhogy azt a luxust is megengedtük magunknak, hogy kimostuk a túracuccainkat(Tibinél volt spéci lélegzőanyagokhoz való mosószer!!!!).

Másnap  felvonóval mentünk a Civettára( a Bagolyra),  s a felvonótól  másfél órára lévő Coldai Rifuggioig. Itt kiderült, hogy szerencsére nem kaptam meg az emailt, amiben közölték, hogy nincs tíz helyük számunkra, s most mégis van... de ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk....

Kávé, capuccino és kaja, aztán indulás a Civetta  3219 méteres csúcsára, amely  a Dolomitok ötödik legmagasabb csúcsa. A via ferrata Alleghesi nem túl nehéz viszont több, mint 800 méter, tehát nagyon, de nagyon hosszú. A kilátás viszont pazar. A csúcs valahogy sosem akart közeledni, és este hat volt, mire felértünk. 

Kicsit időztünk, aztán nyomás lefelé... Mi tudtuk, hogy milyen a lejöveti út, de  a többiek szerencsére még nem, mert akkor talán el se indulnak.... de a Dolomitok ilyen. Lefelé sem adja  könnyen magát.  A csúcs alatt egy órányira  a Rifugioban győzködtek minket, hogy ne menjünk le ma, de hát minden cuccunk lent volt... és reményeink szerint a szállásunk is. A fenti házban  pedig eléggé tömve volt az egy légtérben lévő "háló". 

Elindultunk tehát lefelé, s három óra gyötrelmes gyaloglás után, a sziklafalban, dróttal biztosított részeken s törmeléklejtőn, s egy hófalon átkelve:  besötétedett. S még sehol sem voltunk... Konyi időnként előrement a jeleket keresni, s időnként egy-egy hómezőt kellett keresztezni. Ez sötétben , kifáradva nem is volt olyan vidám....Még hátravolt egy egy drótos  rész, amit már vaksötétben éjfélhez közeledve kellett megtenni.

Éjfél volt, mire megpillantottuk a ház fényeit. S fél egy mire megérkeztünk a bezárt házhoz. Ugyan fenntről telefonáltam, hogy későn érkezünk, de senki semn  várt minket. Nagy nehezen csengetésre kitántorgott egy ittas  idős Úr, s elmagyarázta, hogy hülyék vagyunk. Ok. De szállás?  Hát azt ők kiadták, de mehetünk a bivak-házba. Ez egészen pontosan egy dohos falú kis házat jelentett, ahol 3!!!! emeletes ágyak voltak: Szegény Tibi már a nagy nehezen kiverkedett sört sem kérte. Pedig  a becsicsentett papa két üveg sört is elejtett, mezítláb átgázolt az üvegdarabokon, s amikor ijedten segíteni próbáltam rajta csak legyintett: naná hát hülyék vagyunk szerinte...si-si siamo.... de hát: dolcevita

A legkeményebb pasik és csajok küzdelme ez! Nem triatlon, hanem tereptriatlon: 1500 méter terepúszás (tóban), 30 km mountain bike és 10 km terepfutás.

Az osztrákoknak néha humoruk is van és értenek az alpesi marketinghez. Amikor megnéztük azt a videot, mindannyiunknak kicsit megremegett a keze-lába, s azonnal tervezni kezdtünk....A következő célpont: a Königsjodler, a Hochkönigen.

 A mászást a bájos Erichhüttéből kezdtük, ahova könnyű félórás sétával lehet feljutni-cuccostul! A háziak kedvesek -a néninek komoly kis bajuszkája van, de nagyon kedves. Igazi osztrák hangulat, már a takarodónál fizetni kell:), egy tepsi almáspite mellett elhaladni nem kis önerőt igényel, de a szállás tüchtig és 8 euroért (alpen klub tagsággal) ez nagyon rendben van. Reggel korán indultunk a hátizsákokkal és két óra alatt már a sziklafal alatt ácsorogtunk. A klettersteig első D-s (nehéz ) része szelekciós tényező: aki ezt nem bírja el se induljon, ugyanis ez vár még rá kb 1700 méteren.